Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (kisregény I.)
— Öltözz gyorsan, apád meghalt! Az apja ágyára nézett, üres volt. Hol van? Kezeik ragadták meg, nagyapja házába vitték. Ott feküdt az ágyon kiterítve az apja, körülötte síró emberek. Rövidesen meghozták az anyját a gyárból, halott férjét meglátva eszméletét veszítette. Mindenki sírt, hát ő is. Az emberek ölelgették: — Szegény árva, nincs többé apád! Ezen még jobban sírtak, hát ő is. Hol egy barát érkezett, ölelgette, hol rokon, és minddel sírnia kellett. Soha ennyi csókot nem kapott, mint most, nagyon zabarta az is, hogy letörölni sem lehetett az arcát, mert a nagyanyja elkapta tőle a zsebkendőjét. — Szegény árva, biztosan nem ettél máma még — vitte magával egy utcabeli asszony ebédelni. Alig várta már, hogy megszabaduljon tőle, és mehessen vissza a nagyapja házába. A konyhában nem volt senki, a szobából hangot hallott: — Gyéré már, fiam, hol voltál eddig? A nagyszobába nyitott be, azt hitte, hogy ott van az anyja, a rokonok. Halott apja feküdt csak ott egyedül. Torkába ugrott a szíve, óvatosan lépkedett feléje, félt, nehogy felriassza. Megsimogatta a hatalmas, erős kezet. Mindig azt mondogatta, hogy ő akármilyen beteg, a kezét három ember sem nyomja le az asztalra. Most nyakkendőt is kötöttek neki, pedig nem szerette. „Megfulladok" — mondta. Az arcához nem mert nyúlni, de a haja ott volt hívogatón. Az ujjai belesüllyeditek a fekete hullámokba, a vágy vezette őket, hogy elinduljanak a pajesztól, végigfussanak a homlokra boruló fürtökön, majd onnét visza egészen a tarkóig, majd a homlokig, onnét újra le, ringatva a vágyott boldogságban. — Istenem, mennyire szereti ez a gyerek az apját, nézzétek, hogy simogatja! — hallotta maga mögött. Egyszeriben megtelt a szoba síró emberekkel. Öt kézről kézre adták, dédelgetve. „Kettőnk titka marad” — nézett az apja felé, de az hallgatott. A következő nap nem tudott beszökni hozzá, mert mindig követték: —Nehogy a nagy bánattól valami baja legyen a gyereknek! A temetés előtti este az anyja még mindig lázasan feküdt, a rokonok egymás között suttogtak, de ő hallotta: — Szegény asszony, mennyire szerette az urát, pedig nyugosztalja az Isten, az utolsó éveiben már nem volt férfi. Hogy? — döbbent meg. Az ő apja nem is volt férfi? Akikor mi volt? Szerette volna megkérdezni tőlük, de nem merte, inkább úgy tett, mint aki alszik, hátha hall valami magyarázatot, de azok nem folytatták. Nem volt férfi! Csak ez járt a fejében a temetőiben is, amikor megérkeztek az imádkozó asszonyok. Nem figyelt a síróikra, jajgatókra, tudta, hogy tőlük nem kap segítséget. Az öregaszonyoktól várta, hogy ők elérik az imáikkal, hogy újra férfi legyen az apja. Akikor ezek majd itt mind befogják a szájukat! Siettette az imádkozó asszonyokat gondolatban, hogy túllegyenek a kezdő „Hiszek egy Istenben, Dicsőség, Miatyánk”-on, majd a három „Üdvözlégy” imán. Várta a „Jézus” szót, ami után egy-egy kérést lehet befűzni, hallotta, hogy vele mondják az asszonyok: — Segíts, hogy újra férfi legyen az apám! Együtt mormolta velük az örvendetes olvasó kéréseit és tátikáit: —• Akit te, szent Szűz. a templomban megmutattál. . . 51 3
