Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Tatay Sándor: Vigyázat, lépcső! (elbeszélés)

gazdagokról, de azokról is bizonyos lekicsinyléssel, a puszták és falvak népei csak mint fák, bokrok, kövek az útjaik szélén. Pedig mennyit tudnak az országról! Mennyit utaztak az akkori nagy hazában! Mandátumokon osztoszkodó honatyák, kaszinózó urak, kártya és fogadás, éhenkórász fiatal uracsok, kezesekért szaladgálok, váltóhamisítók. Mégis elbűvölnek. Mivel is? Azt hiszem, a kedélyességükkel mindenekfölött. Lehet, hogy azért, mert a bölcs mosoly hiányzik leginkább a mostani könyveinkből. Haragszanak az írók manapság. Heribert, ezt helyetted mondom, mert te bölcs öreg vagy, én meg csak költő.

— Isten mentsen a bödcs öregségtől. Addig élek, míg tépeiődöm.

— Addig meg ne is mond öregnek — figyelmeztetett Edit.

Zsuzsa pedig visszatért a varjakhoz.

— Félek, ha ezek a megsokasodott kányamadarak világvége hangulatot teremtettek a múlt század utolján, mire véljük ijesztő szaporodásukat az ezredforduló előtt?

•— Ezer évvel ezelőtt tele volt a világ iszonyú jóslatokkal.

— Most effélének nyoma sincs, pedig már nem sok van hátra.

— Mert megszeppentünk. A misztikus játszódásnak vége. A földi élet teljes pusztulásának lehetősége tudományosan van megalapozva.

— Hozzá még földi hatalmak kezében vagyunk, s nem az Istenében.

— Azért mi mégiscsak játsszunk! — kapott az alkalmon Edit. — Tartsa fel a kezét, aki hiszi, hogy túléljük a kétezredik évet.

Kicsit bizonytalankodva felemeltük jobbunkat, egyedül csak Heribert lelkesen, majdnem kibökte a kocsitetőt.

— A kibicnek semmi sem drága — jegyeztem meg reá tekintve.

— Ti nem hisztek — felelt Heribert —, csak féltek a haláltól. Görbén emelkedő kezetek, mint a békaláb. Én nem magamért, az emberiségért voksolok, de legalábbis a hazáiért. Mit tehetek mást én, Franklin Heribert, mint hogy hiszek, és ne gondoljátok, hogy ez semmi. A milliók hite nagy erő. Nem félni kell, hanem hinni. A hitük vesztetteket elemészti a kór, nincs orvos, aki segítsen rajtuk.

— S ha nincs atomhaiái, ez a nép akikor is elfogy, úgy jósolják a legokosabbak.

— Ne essetek a számok rabságába, tekintsetek a minőségre is. A mi népünknek szavazati joga régesrég óta nincs. Nem voksokkal, hanem verejtékes munkával és ésszel szavazott az új évezredre, korrigálta a rajta elkövetett bűnöket, ballépéseket. Megijedtek hát éppen olyan korszakban, amelyben végre nincs kizárva senki a felemelkedés lehetőségeiből? Persze a sült galamb nem röpül senkinek a szájába, ám a kiválasztódás tízmilliós tömegből történik, és nem annak néhány kiváltságos tizedéből. A létért való küzdelem harctere az ország, de ebben a küzdelemben megsokszorozódtak a résztvevők. Ennyivel hát többen vagyunk. A sikerért való küzdelemben mindenek felett.

— Éljen Harry a rendíthetetlen hitével! — tapsolt Edit.

— Éljenek az örök Heribertek és sokasodjanak — toldotta Zsuzsa, de ő nem tapsolhatott, mert legalább egy keze a kormányon kellett maradjon. Nékem viszont két szabad kezem volt, hát csattogtattam.

— Éljenek a hívők, mert józan ésszel elképzelhetetlen, hogy az ember fel ne használja a markában lévő fegyvert. Halálfélelmében.

Ezzel — úgy hittük — letértünk a Nagy Sír partjáról, mert Dombóvár alá érkeztünk, de Edit újra kezdte. Éppen a nevezetes várra emlékezve.

— Nemrég lektoráltam egy terjedelmes regényt, a törők világról. Ügy lá494