Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Tatay Sándor: Vigyázat, lépcső! (elbeszélés)

jele. Nem is rossz jel. A töke nem vándorol ki, nincsen módja rá, hát itt fekszik.

— Fantasztikus házak ezek a mókás tetőszenkezetükkel, hasig érd ereszükkel, színes cserepeik kel. Meséskönyyekből erednek. Szegények álma: ha én egyszer gazdag lennék! Lám, vannak bőséggel csodák. Bolond házak ezek. — Ha jól emlékszem, Edit szólott így, Zsuzsa pedig, miikor megérkeztünk a Hűvösvölgy legmélyére, ilyenképpen:

— A bolond házakról jut eszembe a bolondokháza, meg talán, hogy itt van nem messze Lipótmező. Olvastam nemrég egy könyvet apósom polcáról. Elmegyógyintézetről szólt, nem tudtam abbahagyni, mert olyan valósnak találtam, tükre volt a kinti életnek, sosem hittem volna, hogy az elmebajosok intim társadalmában éppen úgy megvannak a jók, a jóhiszeműék, a gonoszok és rámenősek, a butácskák, a bölcsek, az initriikusok, a könnyen kifoszthatok, szerények és nagyképűek, a hatalomra törők, a potenciális gyilkosok, fenségesek és megalázkodók, karrieristák, és akik köpnek az érvényesülésre.

— Nádas Sándor: A bolondok örökké élnek — szólt Heribert.

— Sosem hallottam ilyen nevű magyar íróról — csodálkozott Edit.

— Magam sem — hagyta rá Zsuzsa.

— Mert szó sem esik róla, mióta a világon vagytok. Pedig mennyit írt,

te jóisten! Ma divatos a közéletiség. Akkor pedig őt ki kell ássák a nagy magyar temetőből. *

Asogattuk az eltemetetteket, míg kapaszkodtunk fölfelé a Budakeszi úton. Párás volt a levegő, lucskosan, súlyosan, sötéten lapultak a tavalyi levelek a fák alatt.

— Akkor lesz majd tavasz — mondta Zsuzsa —, ha a tavalyi levelek megszáradnak, kivilágosodnak, könnyűekké válnak és feldobja őket, keveri az úton a gépkocsik szele.

Ez szép volt, és az is, hogy mikor a gerincre érkeztünk, akkor robogott át fölöttünk az úttörők vonata. Edit lángra gyúlt.

— Aíknaim vasútja! Életem felülmúlhatatlan nagy élménye. Én ennek a rendszernek az első évében kerültem iskolába. Akikor rengeteget énekeltünk, színes zászlókat lobogtattunk, masíroztunk és énekeltünk és zászlókat lobogtattunk. A pinceé'let penészes világa után. Jajj, de mennyit lobogtattunk, meg énekeltünk. Dallal, tánccal üdvözöltünk egy eljövendő csodát. Tudtam, hogy meg keli annak érkeznie. Vártam, vártam hittel teli. És évek múlva egyszeresek megjelent. Egy pohár limonádét ittam éppen, pontosan ezen a közeli állomáson. Nagy napsütésben, a limonádé zöldes csillogásában láttam meg. Gyermekek adták a jegyet, gyermek volt a kalauz és gyermek indította a vonatot. Most fogódzatok meg jól: tizenkét éves koromban én tartottam a tárcsát, vasutas ruhában, piros sapkában, szorgalmas tanulásom, örömteli masírozásaim eredményeként, boldogan, de milyen szívderítő boldogsággal!

— Végül megcsaltad a hazát, nem lett belőled vasutas. — így csillapítottam.

— Nem lett belőlem vasutas — ismerte be —, pedig olyan fontosnak nem éreztem magam azóta sem, soha. Elérkeztem akkor az ígéret földjére.

Miikor a tüdőkórház előtt jártunk, megjegyeztem, hogy ebben a tárgykörben én vagyok illetékes, mert lakója voltam az intézménynek hosszú időn át.

— Mint tüdőbajos?

— Nem! Mint alkoholista.

— És meggyógyítottak?

486