Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Tatay Sándor: Vigyázat, lépcső! (elbeszélés)

484

örült, vagy kerítő? Az nem lehet, hogy magát óhajtja értékesíteni.

— Siessen, ne is rendeljen!

— Tűnjön el! — sziszegtem.

— Miért?

— Mert úgy érzem, én vagyak a doktor Bubó, maga pedig a mérhetetlen Ursula. — Erre nem hogy megsértődött volna, hanem harsányan nevetett. Bevallom, félelem fogott eh

— Takarodjék, mert még ölbe kap és elvisz!

Szerencsémre ő talált engem őrültnek, és meghátrált.

Szabad lett rálátásom a képernyőre az előtte gubbasztok feje fölött. Szépszál, egyenes tantású férfi haladt ott kimért léptekkel egy kerthelyiségben, valahol fantasztikusan szép tengerparton, az asztaloknál senki vendég, csak a pincérnő tevékenykedett színes térítőkkel, éppolyan hirtelenszőke, mint a miénk, csakhogy még sokkal szebb. A méltóságosan lépegető emberünk eléggé hanyag mozdulattal átkarolta a lány derekát és hóna alávetette. Egyetlen sikoly hallatszott csak, mert szabad kezével valamit a szájára tömött, csupán a két- v ség^eesett rugdalózás, közelről a kapálózó, mezt el eh', karcsú lábszárak és az aprtíka tarka bufeyi. Ám akkor a terasz kerítése mögött kukták és pincérek emelkedtek fel, ismétlő pisztollyal tüzeltek. A merénylő nem tüzelt, csak haladt, a fogoly nőnek semmi súlya nem volt a hóna alaft. A következő pillanatban álarcosok merültek fel a másik oldalról, szapora kra” tűzharc keletkezett.

Isten csodájára a vendéglői személyzet győzött. Pu álarcosok meghátráltak, de az emberrabló csak lépegetett a golyózáporban, mígnem egy golyó éppen a szívén találta, akkor óriási szikrázás történt, elejtette a lányt, és hanyatt vágódott. Egy kukta a lányra borult, aki valószínűleg csak az ijedségtől ájult el. Két pincér a hullát vette kezelésbe, de mivel sebhelyei nem találtak rajta, pofozni kezdték felélesztés végett. Akkor az arca leváW a koponyáról, nem agyvelőt láttunk, sem vérereket, hanem rendkívül komplikált fémszerkezetet.

Megérkezett Edit. aj f

— Nem hittem, hogy megelőzöl — mondta. MegÄBztem pedig, mert hajnalban ébredtem, föl is keltem, nehogy elaludjam. W

— Kik csüngenek itt görnyedten a képernyőn tftikabátban? — kérdezte Edit. Ezen már magam is gondolkodtam, kik lehetnek.

— A közelben van egy kicsi, de élénk piac, láttam az autóbuszból. Valószínűleg piaci polgárok.

— Akkor miért itt ülnek? * ,/L

— Éppen ráérnek. í ,

i — Igazad lehet.

Edit fején megjelent egy keskeny, hosszúujjú ké’ji lodzsához tartozott az a kéz, amelyről tudtam, hogy estéiig a kormányoifctAékenykedik majd, oda- vissza vagy négyszázötven kilométeren át.

— Fizessetek és gyertek, mert tilosban állok. Heribert a kocsit őrzi.

Heribertet nem ismertem még személyesen. AnnyitIt&dtam róla, hogy hites könyvvizsgáló volt már a harmincas években, esttrint közelebb lehet a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Ezzel szemben melleden daliásnak találtam. Nem bundát viselt, mint a kora szerint várható iéfif volna, hanem ragián szabású teveszőr kabátot, világosbarna kalapja karimáján kissé sötétebb árnyalatú szeges. Nem volt kora Heribertnek, mint ahogyan az efféle teveszőr kabátoknak sincs.

— Ismerem a költészetedet — mondta a kocsiban á bemutatkozás után