Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Pálfalvi Lajos: A paródia lehetőségei: Gombrowicz és Esterházy
regényhősöket is kreál.'' (Thomka Beáta: Az irónia prózai minőségei. Narráció és reflexió 78. 1.). Az önkommentárnak (ars poetica-paródia) még egy nagyon egyéni formáját figyelhetjük meg Esterházynál. Vannak a művekben olyan rövid önértelmező szövegegységek, melyek metaforikusán a mű (vagy akár az életmű) egészére vonatkoznak. Ilyen szerepe van a Kis Magyar Pornográfia már idézett lábjegyzetének is, de példákat Esterházy más műveiben is találhatunk. A művekbe illesztett ready-made szövegek szerepe többféleképpen értelmezhető. Azzal, hogy az individuális szerzőség pózát hiteltelenítik, a legenda ellen hatnak. A hivatkozásokkal együtt azonban lehetővé teszik az irodalmi interakcióban való újszerű részvételt. A művek átveszik a kritika feladatainak egy részét. Esterházy önmagát helyezi el a hagyományban azzal, hogy az idézési technikával felvázolva a művek hátterét, sőt egyes szerzőkre név szerint is hivatkozik: „Megkérdeztem, úgymond, tőle, olvasta-e, mit mondott Joyce úr? Joyce úr azt mondta, hogy 300 évnyi munkát ad a kritikusoknak ... És hát ugye, ami azt illeti, a mester is ad. Mert hát az utalások, ollózások, ezek felderítése, s ez az egész hóbelevanc mint műfaj . . .” (Termelési-regény 167. 1.). Ezt a jogot Gombrowicz is fenntartja magának és elvitatja a kritikától. Az ő viszonya a kritikusokhoz jóval aktívabb: tanácsokat ad nekik, perlekedik velük, rangsorolja őket, vagy egyszerűen recenziót ír helyettük önmagáról, hogy ezzel is irányítsa őket. Erre emlékeztető gesztusai Esterházynak is vannak: „A nagy anekdotázó, aki néhanapján elképesztő élességgel mondta meg a véleményét a kormánynak is, a pártnak is, akinek realista ösztöne, eleven valóságérzéke megóvta, hogy a meghasonlottak, kiábrándultak útjára lépjen, akinek lelkére nyomasztóan nehezedett saját korának riasztó sivársága, mindazonáltal cinizmusba tokosodva ugyan, de az öregedő íróban is ott rejlett fiatalkori másának szép hősiessége, és akinek Tisza Kálmánhoz fűződő kapcsolatából a polgári irodalomtörténet ;.-ás mítoszt teremtett (igen, mert így akarta veszélyteleníteni metsző kritikáját: hisz hogyan lehetne az úri társadalom kegyetlen tollú szatirikusa az, aKi a Jókai svábhegyi villájának a teraszán csaknem minden szombaton és vasárnap Tiszának kíbicel” — idézi. (i. m. 304. 1.). A mítizálás eszközei Gombrowicznál is rendkívül változatosak. Mivel ez a kérdés az ő esetében is kulcsfontosságú, a kritikát már régóta foglalkoztatja. Kazimierz Bartoszynski rendszere szerint Gombrowicz titokzatos analógiákat létesít irodalmi tevékenysége és életrajza között. Élete a játék egy különleges fajtája. Műveihez és pályájához írt kommentárjaiból lengedát épít (pl. Naplójában). Ehhez a célhoz egy külön típust hozott létre életművében, s ezzel zavaróan megnöveli az interpretáció lehetséges forrásainak a számát. Láthattuk, hogy Gombrowicz és Esterházy műveiben két egymásnak ellentmondó tendencia van jelen egyidejűleg. Az alkotói személyiség válsága indokolttá teszi a nem teljes értékű alkotó szerepének elfogadását (mint pl. Esterházy lektorijelentésírója), azt sugallva ezzel, hogy korunkban az epigonizmus problematikája kikerülhetetlen: „Mi ez az ötlet, mon ami?! Hát nem volt elég?!... Ehh! Az ötlet! Az ötletek végesek. De a szív, mely bennük dobog, az végtelen!” Bölcsen folytatta: „Minden okos dolgot kigondoltak már; csak meg kell kísérelni megint kigondolni azt.” (i. m. 133—134. 1.). Ezzel ellentétben áll az alkotói személyiség mitizálásának folyamata: „Esterházy hosszú — miként a fáma tartja róla: »-éneklő« — lépteivel lesietett a lépcsőkön.” (i. m. 137. 1.). A két tendencia feszültsége Gombrowicz és Esterházy egész életművében állandó, kiegyenlítődés, feloldás nincs. 474
