Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)

tatni akart: a fölényes, magabiztos és egyszerű természet, az egyedül igaz, dölyfösen valódi élet.

A munkára, tűrő küzdelemre serkentő idilli kép után azonban hirtelen sivárrá és kilátástalanná váliik minden. Előbb csak egy furun-kulus kellemetlenkedik, de kiderül, a baj jóval komolyabb: sok gyökerű darázsfészek, csúnya karíbumkulus kínozza, melyet föl kell tárni, természetesen a tábori körülményeknek megfelelően, minden érzéstelenítés nélkül. De -még ki sem kászálódik ebből a megpróbáltatásból, és már következik az új, a jóval veszedelmesebb: orbáncot kap, a súlyos hasmenést lehetetlen megállítani, magas láz is kínozza, gyógyszer pedig nincs, és hely hiányában még a kórházba sem veszik föl, sőt a munka alól sem kap felmentést. Igaz, ez a „helyhiány” megint csak egy minden hájjal megkent magyar orvos praktikáinak az eredménye: megfelelő juttatás ellenében bárkit beutal, függetlenül attól, hogy tényleg komolyan beteg-e. De panaszkodni nem lehet senkinek. Csúszó-mászó féregként tengeti-vonszol- ja magát, miközben -megkezdődik az élethalálharc. Többszörösen tudatos benne: a legnyomorultabb pusztulás lehet csak az övé, elfelejtetten, elhagyottan, ide-oda taszítható, mind tehetetlenebb, vergődő hústárgyként, hiszen -már beszélni sem tud, nyö- szörgő-sípoló vénasszonyhang kényszeredik föl belőle, ha szólni akar. Most már csak erőszakolja magába a táplálékot, mert még földre taglózott ösztönében is tudja, a -teljes legyengülés a betegségtől függetlenül is a halálba vezethet. Ekkor érinti meg először az emberség. Egy szovjet altiszt segít rajta váratlanul. Préselt teát hoz neki — később ennek is ellopják a felét —, miközben kézzel-lábbal magyarázza, hogy ha nem vesz magához elegendő folyadékot, kiszárad.

Amikor már -napok óta enni-i-nni is képtelen, négykézláb indul el a kockázatos felülvizsgálatra, falnak támaszkodik, -leroskad új-ra, izzad, zihál, csak az utolsó métereken tápászkodik föl — irwbolyogva araszol a célig, a rendelő előtt tömeg és a napfény sújtó izzása. Végre bekerül -a -kórházba. Igazi orvosi kezelés, megfelelő mennyiségű gyógyszer azonban a kórházban sincs, a moccanó életerők csak valami utolsóba kapaszkodhatnak egyedül, a halál néma, közönyös látványába és 'a rideg kezekbe, melyek végleg kellemetlenné vált, nyers, bűzlő tárgyakként nyalábolják föl napra nap az új áldozatokat. Most újra öldozó fénybe borul egy testvéri emberalak. Barabásé, a marosvásárhelyi székely fiúé, aki a debreceni orvoshoz hasonlóan üzletelhetne a fölös ételadagokkal — a haldoklók többsége már nem fogad el táplálékot —, de ő ehelyett mindent a lábadozó betegek között oszt szét. A kórháziak egytől -egyig neki köszönhetik az életüket. Észre sem veszi, hogy a Bibliából -oly gyűlöletes neve eközben mintha megváltozna, mert a megváltást és a szeretefet, a Krisztusét jelenti -mindenki számára régóta már.

Talán fölösleges ezek után Grandpier-re realizmusának erényeit külön is kiemelnünk. Hiszen az elemzett részletek alighanem a legbeszédesebb bizonyítékok e tárgyban. A képzelhető legellentétesebb életgesztusok, érzések, kívánalmak, individuális késztetések, emberi választások és viszonylatok bonyolult erőterében teremt világos rendet ez az ábrázolásmód, mindenről értesülünk, ami -jelentékeny, művészi figyelmét semmi sem -kerülheti el, mégsem lesz elfogult egyetlen értékelés-lehetőség, semmilyen kiválasztott érdekű belső dimenzió iránt sem, a hierarchia, amelybe -a világ történéseit, az élet dolgait állítja, nemcsak 'autentikus, hanem a -részletek gazdagságát tekintve -meggyőzően teljes is, ebből az extenzív szemléből aligha maradt ki olyasmi, ami hősünk számára élménnyé vált, fontos volt, vagy valamiben lényegi szerephez juthatott. Mert ne feledjük, mégiscsak önéletrajzi műről van szó, az „én” pedig egy konkrétabb értelemben szükségszerű emberi hatásokat is jelent, éppen ezért eléggé nem dicsérhető írói érdem, hogy a regényfolyam egészében, de a Hullámtörőkben sok összetevő miatt különösen is, Grandpierre legalapvetőbb igénye volt önmagával szemben, hogy ne a főszereplő igazolódó alakja köré rendezze el az egész világot, ha- neem — amennyire lehet — a jóval küzdelmesebb -másik megoldást válassza, arra törekedjék: a helyesen, valódi minőségében megmutatott világ rajzolja meg mintegy belőle kivetülően az „én” hiteles portréját, immár valóságosan térbeli, háromdimenziós lényét, vagyis élő alakját, magát az embert.

39