Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Márton László: A porladás határán, Balhivatás, balcsillagzatok

„ha te Palamedes vagy, Proteus vagyok én: porrá fogok változni, miként por és hamu vagyunk mindannyian.”)

„Milyen ajándékot hoztál a Palotának?” — érdeklődött a Birodalom füle. (Tudvalevő, hogy nem szokás üres kézzel érkezni.) „Bátorságot és igazságosságot.” — „Azt állítod hát, hogy a Palota bátorság és igazságosság nélkül kormányoz?” Csend volt. Az égen feltünedeztek a csilagok. „Nem az én érdekem, hanem a tiéd, hogy ajándékaim átmágnesezzék a felsőbbséget.”

„Pillants a fal mögé” — szólt a harcos. — „Bár a sötétség elrejti a tájat, láthatod a Kaukázus lejtőin kigyúlt fényeket, amelyek sűrűbbek a csillagve- teménynél, s láthatod a Palota falait, amelyek világító kövekből összeróvák. Szívd ezt a látványt szomorú magadba, mielőtt meg kell halnod.”

A Birodalom füle másként gondolkodott: „Egy isten küldte hozzánk ezt a férfiút. Hátha neki sikerül, ami senkinek eddig; hátha megjavul az uralkodó.” De Palingenius már nem volt sehol. Vagy inkább ott volt mindenütt: porfelhőként lebegett az esti széllel a Kaukázus fölött; sodródott egyre beljebb.

Balhivatás, balcsillagzatok

Mily tekervénylő keringős kert a tudomány! Egy ponton át hány ösvényen el nem juthatni, s hányszorta fontosabbak a bejárt kacskaringók a megérkezésnél! Az elme lángja mily csapodi; mily múlékony az észbolyg emberben-lako- zása! S magunk jelképnek is milyen esendőek vagyunk! (így tűnődött Franck enberg Ábrahám humanista jósnok és emlékíró.)

A schweinschädeli dombokon rügyeztek a nyárfák; zsendült vagy legalább zsendülni készült az vti fyw1, a keczkeragoh fyw2, a uvrvs gyvkereö fyw:l, a napwthan forgoh fyw'1, a bozia viragh5, a zekfy wyrag1’, az keokorchiny wera- gya7, a veteminben termoe fejir veragyh*, chyneghé1, pityegett a monyaroffán10, waryw11 károgott a gialulth narancz alma fán1'2, saskezeyley1,1 fente kemény csőrét az egetnj ualoh hoszv gombolyog faán1'1, a szeles leveleo czeresniefán1"' kakwch11’ zolalth, egymás után ewtwenharumszor.17

Márpedig a palotagróf éppen ewtwenkét és fél éves — komorult el Fran- ckenberg Ábrahám önnözete. Búbánatát sebten előbeszélte vadásztársainak, lévén ők a palotagróf hív barátai, kitartottjai tűzön-vízen, rosszban és ritkás jóban. Elővőn útitáskájából csillagtérképeket és horoszkópokat, s nem híjaztak a kibontakozni készülő sors részletei sem: a magáné palotagrófot ŐFELSÉGE rövidesen hűtlenség gyanújába keveri, pörbe fogja, majd vérbíráival irgalmat nem ösmerőleg elítélteti.

A kikeleti bájvigalom koranyárba fordul; vígan ficánkolnak a feguerbe fel eoltheozthetet louagosaklx: tudnak ők mindent iarasrul es fvtamodasrul es louakrul es azoknak zerzamijről es egijeb socacrul111; orcáik szögletileg idomított harántredői kisimulnak, maguk ők szózatnyílásukat köszörülik; balhírnök vágtat a dombok lágyékában.

Valóban kifürkészhetetlen erők irányítják-e sorsunkat? — kérdé a kompániához váratlanul csatlakozó palotagróf nyájasan, akárha semmi baljóslatról nem tudna. Válaszra nem vár; a közelben turkáló konda szorgos felvigyázóját magához inti, meghagyva neki, hogy hamar hozzon egy verőmalackát a zsák446