Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)

suhogó erdőt, sőt, sárga-lila-bordó tónusú szentkép, az éji szállás fölött elhúzó felhőket.

BELLAGARDE ÖDÖN GRÓF: hadi férfiú a csatatér mögötti dimb-dombon, cabinetfőnök a kormányszéken, ürítőszéken trónoló kölke — gyalogszékről, szétvetett lábakkal, kimért, magyarópálcás mozdulatokkal igazgatta az elejtett vadak nyúzását és takarítását, majd az ingerlő belsőség-illatokra elősompolygó kopók kiszolgálását. Egynéhány portól, zsírtól, pálinkától büdös cseléd metélte föl az őz máját, szívét, tüdejét és leforrázott zablisztkeverékkel vegyítve a kutyák elé löttyintette — az addig helyét nem lelő, kóválygó állat habzsoló, nyá- kos, gargantuai zabálás után szinte helyből összerogyott, és a hajnali kürtszóig, lecsapott moszkitó, mozdulatlanul hevert. Ödön gróf ez ijesztő methamorphosist a legnagyobb műgonddal figyelmezte: „Mein lieber Karel” szólt oda a mellette kuksoló Fronius jogi doctorhoz „látod-e mire képes egy jól elkészített vacsora? Pedig a titok nyitja nem a húsos falatokban rejlik, hanem főként az ízletes már- talékban. Az pedig mindenek fölött áll. Mesélik Vatelről, a Grand Condé, Duc’ d’Aumale szakácsáról, hogy efféle nyilatkozatot tett: «Kötelezem magam, hogy megétetek önnel, avval a mártással, amelyet én találtam föl, s amelynek titkát én bírom, egy pár csizmát, sőt ha óhajtja, ura atyját is, anélkül, hogy valamit észrevenné belőle.« Hát nem gyönyörűséges az emberi munkálat?” Fronius Karel juratus assessor ekkor szinte már nem is volt jelen, megvárta ugyan, hogy Po- mucz tilinkó- és dudaművész elkezdhesse rendelés szerinti ügyködését, de úgy tett, mintha kívül kellene maradnia egy készülő dorbézolásnak még a prelúdiumán is; sátrába vitette magát, s noha a rögtönzött vigalom zajai feltűnően zavarták, előbb Ésaiás prófétát olvasta, majd hogy elméje újra tótágast állhatott, sans géné localis fürdőt vett: aranyerét gyógyítandó, egy dézsányi meleg, sós vízbe ült és elmerengett az első vadásznap tanulságain. („Hja, fiam” szokta toist-szerű szellemeskedéssel mondani, „engem az az ér kínoz, melynek erszényemben kellenék lennie!’)

Az egész esti dárddó a közönséges Forstjágerekhez húzó Bellagarde Graf kedvét szolgálja; „a gyermeknek pihenni kell”, zavar a sátrába Juon, így csak hallhattam, hogy az est lassan botrányos részegeskedéssé fajul, ahogy a főbb bizgatók könnyítenek magukon; a tompa, lelassult mozdulatokat, amint valaki a táborhely szélén meglel egy szekeret, bizonytalanul fölmászik rá és a szalmára zuhan. Csak hallhattam, ahogy a Graf idővel elzavarja Pomuczot és szolgája a hord-ágyára teszi, lemossa az arcát és beviszik a fősátorba, melyet a GAZDA, Fronius öregapám cseh udvari szállítójától rendelt, hogy barátját, hivatali főnökét, elöljáróját, atyuskai jótevőjét, házának, udvarának, erdejének, havasának, patrimóniumának vendégét, a fényes komát, loyalis és keresztyén módon elláthassa. Amint a keszeg, égimeszelő urat előzékenyen elszállították, parázson izzó keményfa durrogásai, vastag horkolás, jószágzaj, káromkodás, setét. — —

Némedi lelkész, ha mennem kellett és azt mondtam: „idő van”, felkapta a fejét és kinézett okulárja fölött, „mi az, hogy idő van?!” csattant fel, de azonnal visszasüllyedt a vasárnapi prédikációja elemzésébe, majd foghegyről odavetette: „mindig idő van”. Konokul, hallgatagon nézem: ösmerősök vagyunk; gyakran néztem hideg, szürke, kiszámíthatatlan szemeivel farkasszemet, s mert könnyezésig játszottuk, mindig vesztettem — már induláskor, utcagyerkőc, szóvita nélkül vesztésre álltam. Ugyanúgy, mint akkor, midőn legkisebb fiával és

440