Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)
életét pusztán azért, mert „szeretteimet” viszontlátni akarom. A háborúban azonban farkastörvények uralkodnak, egy ilyen tizennyolc hónap után történő viszontlátás nagy, felmérhetetlenül nagy dolog, senkinek sem biztos a holnapja, minden óira utolsó, a végső lehet. A háborúban szinte mindenki a legkisebb ellenállás irányába halad, mert összes erejét az élet megőrzésére kell tartalékolnia. Különben is: egyáltalán nen biztos, hogy a fogoly tényleg ártatlan, márpedig ha kém, úgyis fölakasztják. Szűkül a kör, és mind reálisabb lesz a gyilkos, embertelen döntés. Az íróval együtt mi is bizonyosra vesszük, hogy a csendőr agyonlövi a fiút. A Hullámtörők önéletrajz, ezért az első személyű előadásmód szükségszerű. Ennek ellenére a regényfolyam e legtökéletesebb darabjában fokról foka úgy érezzük, hogy a mesélő személy mintegy kiemelkedik önmagából, és éppen az elmondottak mind áthatóbb objektivitása révén. Azt is mondhatnánk, hogy művében egy ponton túl már nem a szemlélő, hanem maga a szemlélet mesél, mert az elemzés, ítéletalkotás, jelenségértékelés módszere annyira meghökkentően tökéletes. Ez az objektívvá válás a legszemélyesebb tárgy, a saját élet elemző megjelenítésében egészen ritka művészi erény, amelyet Grandpierre-ből is a szenvedések (állomásai segítenek világra: ezen a golgotás úton nem volna többé értelme semmilyen panasznak, indulatnak — a tiszta szemlélet türelme sokkal nagyobb részvétet ébreszt. Hadifogságba esni, kiváltképp a háború utolsó pillanataiban, rendkívüli megrázkódtatás, de úgy és olyan ördögi véletlenek összjátékaiban, ahogyan az ővele történt — már-már tébolyító. Budapesten már béke van, amikor a lezárt vagonok áthaladnak rajta, bent a foglyok tömegével. Szökni kell! — ez az egyetlen ésszerű, még-emberi reakció ezen a pokolkörön. De itt, ebben a helyzetben szökni csak együttesen, közös elhatározásból lehetne. És hősünknek most újra szembesülnie kell a háború és minden hadviselés legszörnyűbb tényével: azzal a tapasztalással, hogy az egyén egyedül és önmagában semmit -sem tehet, kizárólag egy ilyen vagy olyan kényszerű közösség láncszemeként valóságos, akként és annyiban „van” csak, amennyiben ilyenként még ,dohét”. A társak pedig többségükben az övétől eltérő véleményen vannak. Rettegnek az oroszoktól, félnek, hogy az elhamarkodott tettel a biztos halálba rohannának, így aztán a nyugalmas gyávaság tűrő fegyelme mindjárt drasztikus közösségformáló erőként is megmutatkozik, mert nem lehet kétség felőle, nincs az az orosz őr, aki elszántabban védhetné az ajtókat, mint ez a belül vizslató megegyezés — senki se merjen moccanni, mert bajt hozhat ránk, a többiekre. Grandipierre szenvedélye a ibégetve kiviselő, baromi türelem, az eleve-meghunyászkodás köréje büdösödő nyájösztöne ellen lázad, és most már kétszeresen, mert hiszen a háborúba is ugyanez a köldöknéző, bamba tehetetlenség sodorta az országot, és hirtelen zsigerekig hatolóan kezdi érezni az életveszélyt, mert látja, a közösség, amelyiknek tagja lett, egy-két társ kivételével egyszerűen képtelen minden kezdeményezésre — a kitörésnek, kockázatvállalásnak, vagyis a választásnak még a gondolata is riasztja. „Balszerencsénkre a vagon sértetlen volt, szökni csak közös akarattal lehetett, ha kibontjuk egyik falát, aztán sorra leugrunk. Egyszóval meg kellett győznünk ellenfeleinket. A legkülönfélébb érveket vonultatták föl a szökés ellen. Ha ezt a vitát elő tudnám varázsolni a múltból, olyan képet festhetnék a belső zűrzavarában eltévedt magyar leiekről, amelynek mására nemcsak a hazai irodalomban, de semmi más irodalomban nem lelnénk. A legfőbb és legsűrűbben hangoztatott érv a tarkónlövós volt, a propaganda ezt sulykolta bele legkövetkezetesebben, legsikeresebben az ellenállásra, gondolkozásra nem szoktatott magyar agyakba. Ilyenformán védekeztek: — Nem szökünk meg, mert Szibériába visznek, és ott tarkón lőnek mindannyiunkat. Hiába mond bármit az őrmester úr. Ez ellen nem lehet tenni. — Ember! Hát nem érti, hogyha megszökik, akkor nem lőhetik tarkón? — Már hogyne lőhetnének! Hisz itt vagyunk a kezükben. Azt tesznek velünk, amit akarnak. — Éppen azért kell megszökni, hogy ne legyünk a kezükben. Mit gondol, ha ki- ugrunk, megfordítják a vonatot, s úgy szaladnak mindannyiunk után?” A szökés természetesen nem életbiztosítás. De a hadifogság sem az, és egy végre 37
