Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Balázs Attila: Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból
épp összefröcskölik a gangot, mert valaki nyitva felejtette a pálinkára beugró focisták közül a hátsó kiskaput. Nagyanya söprűvel. Nagyanya az imakönyvével. Nagyanya, hülyéskedve, nagyapa bírói sípjával. Nagyapa a hazaiak csapatával, amint épp a kapussal ölelkezik. Ez itt Dugonics, a hajósiak hírhedt fegyvere: a csukafejű középcsatár, öcsi bátya a szögletzászlónál. Csendélet labdával és szögletzászlóval. Ez itt maga a kapu, háló nélkül. A kapus karja lóg bele a képbe. Kicsit kifehéredett... Ez anyám, ez apám, ez apám és nagyanyám, ez én vagyok a tökökön, majd a Tüzes hátán, ahol nagyapa még egy kicsit fog, pedig az egy olyan béketűrő ló volt, akár a muraló. Stb., stb., stb. Hisz láttad már ezeket!) A minden eshetőségre kész családi krónikások azt is feljegyezték, hogy sűrű fekte esők szakadtak Hajósra* az adott-kapott év Vízöntő havában. Mindenki háza tetőszerkezetének fogyatékosságaival volt elhalmozva, úgyhogy Krausz Gáspár halála nem keltett nagy visszhangot. Azért megjegyezték, hogy a pap gumicsizmában jelent meg, míg a kispap esernyőt tartott fölé, a beszéd pedig igen szép volt, bár „nem mindig alapult valós tényeken, de halottról ugye, csak szépet vagy legszebbet (ki mennyit fizet, tudták már akkor). így legyen.” Krausz Gáspárról meg úgy tudták, nem ő óhajtotta a papot, ez azonban — kutatásaim szerint — csak részben igaz. Bár eléggé szűkszavúnak bizonyult dédapa a saját halálával kapcsolatban, még jól előrehaladott kora ellenére is, azért mintha megjegyezte volna egyszer — úgy mellékesen! —, hogy azé’ rendes temetést szeretne a félretett pénzből. Ezt később nagyanya úgy értelmezte, ahogy akarta? Látjátok feleim, szümtükkel. . . Mik vogymuk? Bizony, Krausz Gáspár vogymuk . . . És egyébként mindenki gumicsizmában volt, aki csak tehette az egybegyűltek közül, akik közt ott láthattuk az elhunyt régi haverját is: a selyemhernyótenyésztő szomszéd édesapját. Arcán végigcsurog az eső, ravaszan kikerülve a legmarkánsabb kiszögelléseket, ahogy ott legtovább álldogál, majd az utolsók közt megy el. Az utolsók közt utolsónak. Háta hajlott, gamós orra egyre kisebb kétértelműséggel a földre mutat. Ügy vonszolja magát a hajósi sárban. És egyébként nagyon kevesen jelentek meg a valamikor nagy, később hasábokra vágott családfa élő gyümölcsei közül a tata temetésén, amit nagyanya — minden logikus indok ellenére — az utolsó józan perceiig nehezményezett. Azután pedig már senki sem követhette rajzó látomásainak erdejében. (Itt el kell időznöm egy pillanatra annál a feketehumor-szerű dolognál, melyet nagyapa beszélt el még Hajóson, s mely a Krausz Gáspár elhantolásának módjára vonatkozva számomra valami különös jelentéssel bír, ha igazam van, ha nem. Említettem már, miszerint nagy esőzések voltak akkoriban arra, a víz nem bírt lefolyni a föld erezetén, a hajósi agyagréteg — mert a temető helyét különben is a födművelési szempontból leghasználhatatlanabb lapályon jelölték ki [volt] — megmakacsolta magát, nem engedett: minek folytán az előre kiásott sirgödör úgy jó félig megtelt vízzel. Amikor a Luther szellemét semmibe vevő pap szövegétől kisérten, ez tény, Szent Mihály alkalmazottjai, két bivalyerős falusi félnótás, mintegy vezényszóra elkezdték lefelé ereszteni a koporsót, az csendben megállapodott a víz színén, alig valamivel a felszíntől, melyen mi * Talán egy másik Hajósra.
