Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Mészöly Miklós: Érintések
(Csend-életek) ,,Ott még jó volt lenni, babot csíráztattam, meg volt bélyeggyűjteményem is. Farsang is volt, én voltam a Piroska, akkor még olyan jól állott nekem a ruha. Volt egy fiú, ő volt a Jancsi, aztán volt egy, aki felöltözött boszorkánynak, és egy nagy sütőlapáttal kergetett bennünket. . . De szép is volt! Már csak a hamuját fújom. Fingot ér, bizony.” „Kezd estelegni. Kigyúlnak a szanaszét elterülő szénbányák villanymécsei, nem látni mást, mint felszálló sziporkákkal telt vörösfehéres füstgomolyagokat, melyeket egyhangúan eregetnek magosba a karcsú kémények. A gőz-szellen- tyűk pöfögnék, vasútak jönnek-mennek s eszeveszetten sipulnak. Minden fekete a szénportól, országút, emberek, házak. Csapatokban halvány, sápadt bányászok jönnek és mennek, kezökben a feketekávéval telt bádogszelencével. Az egész környék sűrű füst és gőzbe van burkolva és fullasztó kénszag árasztja el. Egy XIX. századi ideál-látomány. És így kell az éjnek eljönni.” „Olyan volt a ménes, mintha egy békésen sullogó bárányfelhő ereszkedett volna le a földszintre, amelyből néha kihallatszott egy-egy ló nyehegése. Én meg hevertem a fűben, a földi csikó.” „Hogy milyen volt? Hát nem láti a szemével ha mondom — lézzegő, heverő, tekergő, hitvány, csavargó, erdő határán járó, cseren futó, bokor ugró, Istentől futamodott, majorságtól elrugaszkodott. . . Hát nem láti, ha mondom? Hiszen ott áll. A fiam. Akkurát az apja.” „Hatodikos lehettem, felkaptam egy darab fát a kályha mellől, nekiugrot- tam apámnak és bevertem a fejét. Először megijedt kicsit, de aztán összevert. Kárpótlásul másnap elcsórtam egy doboz cigijét és elszívtam mind. Karácsonykor volt ez, apám berúgott, elverte anyámat, összetörte a karácsonyfát. Rohadt egy kapadohányt szítt.” „Hát megyek fél délután valamiért a padlásra, és ott van ő, a kisfiam! A kezében tükör! És bámul mereven a tükörbe! Hipnotizálni akarta saját magát . . . Olyan furcsa lett attól kezdve a nézése. Este ülünk csak a sutban, ki-ki a magáéban, de ez már nem olyan, mint a régi esték. Valami titok van közöttünk.” „Zimankós téli este. Ablak alján jégvirágok. Körül a fal mellett nők pergetik álmosan az orsót. A falióra mutatója elhaladta a tizet. Egy-egy fej gyök- kintve előrehajlik. Valaki dúdolni kezdi a Szekszárdi Mariska balladáját. Az álmos szemek kikerekednek. Valaki cserépdarabot tesz a lámpaüveg tetejére. A lámpaláng megéled, és meg az egész fonóház. A Szekszárdi Mariskát két karikagyűrűjéért táncoltatták halálra... Ilyesmit el tud képzelni? Mert így volt. Tizenhét éves volt. Két koporsóba tették, mind a két legénytől. De sokszor elképzelem azt a táncot! Ezzel a kacska lábammal...” * A Lánchídon — 1849. november 20-án — Haynau ment át elsőnek. * „Akasszuk fel magunkat, mert a pigmeusok fajtájához tartozunk? Ne igyekezzünk inkább a pigmeusok között a legnagyobbnak lenni?” — írja Thoreau a Waldenben. 411
