Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Grendel Lajos: A szabadság szomorúsága (regényrészlet)

lett apám oldalán afféle nagyságos asszony. Megszokta, hogy apám tekintélye minden helyzetben megvédi. Éppen ezért egy portás nem is beszélhetett volna vele akárhogyan. Csupán az volt a bökkenő, hogy apám ugyan igen régóta volt Kommunista, sőt ilyen-olyan érdemeket is szerzett, olyan sokra azért mégsem vitte, hogy egy kórházi portásnak is kötelessége lett volna ismerni az egész pereputtyát. Hát ezért küldött engem, mint afféle felderítőt.

Hogy melyik portás volt szolgálatban, a mai napig sem tudom. A portásfülkében ugyanis nem ült senki sem, a kis szoba elhagyatott volt, mint egy erdei magasles vadászati tilalom idején. Ilyen körülmények között gyerekjáték volt beosonni a kapun, s mielőtt bárki észrevett volna, már el is tűntem a legközelebbi pavilon szeglete mögött. Anyám még reggel elmagyarázta, hogy melyik épületet kell keresnem, és melyik osztály hányas szobájában fekszik |pám. Minden nehézség nélkül odataláltam. Apém hatágyas szobáiban feküdt, mindjárt az ajtó mellett. Először jártam kórházban, honnan is sejtettem volna, hogy a beteglátogatásra lélekben alaposan fel kell készülni, jobban, mint, mondjuk, egy temetésre.A ravatalozóban vagy a sírgödör szájánál nem érhet bennünket különösebb meglepetés. Kórházi osztályon annál inkább. Bekémleltem az ajtón, és az első pillanatban meg sem ismertem az apámat. Sose hittem volna, hogy egy nap alatt ennyire megváltozhat az ember. Bőre barnább volt, mint máskor, arca csak emlékeztetett az igazi arcára, s nedvesen fénylett, mintha jeges hártya yonta volna be. Már harmadszor szóltam hozzá, amikor kinyitotta végre a szemét. Az volt az érzésem, hogy jól hallja, amit mondok, csak éppen emberfeletti erőfeszítésébe kerül kinyitni a szemét. S bár ne tette volna! Tekintete alig-alig ért el hozzám. Engem nézett, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy lát is engem. Nem tudom, honnan vettem azt a nagy önuralmat, hogy nem futottam el azonnal. Nem bátorság volt ez. Éppen, hogy gyávaság. Azt is elmondom, miért.

— Hogy vagy? — kérdeztem.

Fölöslegesebb kérdést fel sem tehettem volna. Én azonban szerettem volna mindenáron kedvező választ kicsikarni belőle. Azt kívántam, hogy hazudjon. S hogy megértse végre ő is, mit kívánok tőle, kis szünet után másképpen tettem fel ugyazt a kérdést.

— Mit mondjak anyának? Mondjam azt, hogy jobban vagy? Nagyon odavan.

Apám engedett a zsarolásnak.

Aztán lehunyta a szemét, így adta tudtomra, hogy f áraszt ja a látogatásom.

Kifelé jövet a halál árnyékából arra gondoltam, megkaptam, amit akartam, csak éppen nagyon is kétes az értéke. Kiválóan tanulmányozhattam, s nem másokon, hanem magamon, hogy az önbecsapás mechanizmusa miképpen működik. Ügy éreztem, még a testi valómtól is eltávolodtam (az elidegenedés szó félrevezető lenne ebben az összefüggésben), vagyis, hogy kívülről látom magamat. Láttam magam, ahogy jövök lefelé a lépcsőkön, majd meglehetősen magamba roskodva vagy inkább töprengve, elhagyom a kórházudvar területét. Alig pár lépésre távolodtam csak a kórháztól, amikor apám egyik régi barátjába botlottam; természetesen tudott már róla, hogy apám a kórházban fekszik.

— Hogy van apád? — kérdezte.

— Jobban — mondtam. — Sokkal jobban van már.

— Hát ez nagyszerű — mondta apám barátja. — Egy olyan derék embernek, mint az apád, nem is szabad betegnek lennie.

Pontosan így gondoltam én is. Később többször eltűnődtem, miért mondtam azt, hogy apám sokkal jobban van, miért nem elégedtem meg a valósághoz közelebb álló, kisebb hazugsággal. A válasz persze egyszerű. Éppen azért

392