Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)
ebből tehát nincs mit merítenie. És hogy mennyire logikus ez a különben sok tekintetben elfogultnak is ítélhető ízlésmérték, azt egy másik nagy vonzalom bizonyítja: az a tündöklő szeretet, amelyet Tersánszky Józsi Jenő iránt érez. (Mert Tersámszky Jókai és Krúdy különös ötvözete: a cselekményszövés technikájában, a „hangszerelés” fortélyaiban Jókaira emlékeztet, attitűdje, szilaj magányossága, vagabund léhasága, dévaj életöröme, odüsszeuszi vándorlás-ihlete, kölyök-kalandorságának minden szeszélye pedig mégiscsak az örök-egy Szindbád-életérzésnek „enfant tenrible”-változata. Jókai, Krúdy, Tersánszky az írásmód, az elbeszélői hang, a cselekményalakítás modelljének kialakításában segítenek. Németh László hatalmas látóköre, valamint zseniális kísérlete a lélektani mítoszregény sajátos formájának kialakítására (Gyász) ahhoz adott döntő inspirációt, hogy az esszéíró a konstans szépírói-elbeszélői műformákban, így a regényben is bátran megszólalhat, az írónak ezt a képességét, szemléletének ezt a kiválasztott minőségét nem kell háttrébe kényszerítenie akkor sem, ha egyértelműen művészi vállalkozásba kezd. A huszadik század európai irodalma felől tájékozódva persze mondvacsináltnak tűnhet ez az aggály osság, hiszen a legnagyobb kortársi írók jelentős része ezen az úton halad, de ne feledjük, hogy nálunk a próza mindig lépéshátrányban volt a líra mögött, és a nyíltan esszéisztikus hangvételű Németh László színrelépésekor Móricz az abszolút tekintély, aki ettől a regénymodelltől a lehető legmesszebb áll. Az Emberi színjátékot és a Gyászt sanda némaságai agyonhallgatták, Babits látomásos nagyregényéről, a Halálfiairól, melynek esszéisztikus vonzalmai nyilvánvalóak, Szabó Dezső ír hírhedtté vált, kikészítő kritikát, s annak argumentációja —, hogy az összkép még bonyolultabb legyen — egy olyan prózai mélyreaiizmus nevében tiltakozik a vélt ba- bitsi mesterkedések és mesterkéltségek ellen, amelytől különben éppen maga Szabó Dezső állt a legtávolabb (Filozopter az irodalomban). Grandpierre szellemesen jegyezte meg, hogy Az elsodort falu, amely az új magyar „sorsos” nagyregény ősiképének és kvintesszenciájának íródott, teljesen halott mű, ha így, regényként akarjuk olvasni, de szikrázik, lángot vet és robban, ahol átcsap esszébe, ahol a gyűlölt kortársak karikatúrái jelennek meg benne. Ez a sok szétfutó szál és 'ellentmondás jól érzékelteti, hogy a harmadik Nyugat-nemzedék pályakezdő íróinak milyen problémákkal kellett megküzdeniük, de segít azt is megértenünk, hogy aki ebben a sízó jó értelmében túlfeszített és indulatos szellemi miliőben építette ki a saját önálló művészi értékrendjét, annak mégis, milyen nehézségű feladattal kellett elsőre megbirkóznia. Grandpierre tehát kezdő íróként is a teljes magyar irodalomban tájékozódik, pontos képe van ia magyar regény múltjáról, és programja is elég egyértelmű. A regény a modern életérzés eposzaként mindig összefoglaló igényű, ezért teljes társadalmi körképet kell nyújtania, de ezen túlmenően valamilyen emberi programot is kínálnia kell. A regény nem érheti be az analízissel, a problémák higgadt föltárásával és számbavételével, hanem ugyanilyen intenzíven meg kell mutatnia azt is, hogyan viszonyuljunk a benne megjelenő valósághoz. Az írónak nem azt a bizonyos, rossz középiskolai tankönyvekben lagyonemlegetett „kivezető utat” kell megmutatnia, hanem paradox módon ennek ellenkezőjét, a befelé, az én döntéseihez vezető utat, mert ez az út mindig valóságos és mindig föllelhető. A regény legfőbb feladata az, hogy cselekvésmód ell eket kínáljon meghatározott, objektív társadalmi konfliktusok megoldására vagy — ha ez a megoldás a történelem szintjén még nem lehetséges — a szuhlimálás egyéni lehetőségét mutassa meg. Mert ez az utóbbi lehetőség mindig adva van, különben megszűnne az élet. Grandpierre abszolúturna a cselekvés, az akció. Adott esetben ez visszavonulást, defenzív hadműveleteket jelent, ám ez is cselekvés, és elidegeníthetetlen formája az élethez és a valósághoz való aktív, alapjában támadó viszonynak. Mert egészen .másként tűrnek azok, akik a megmásíthatatlant nem eltűrni akarták, mint azok, akik eleve mindent eltűrni képesek. Ha meghonosodhatott nálunk a „passzív rezisztencia” kifejezése, akkor amit Grandpierre akar, annak még ilyen helyzetekben is „aiktív rezisztencia” lehet csak a neve. Ha Fichte annak idején „Én”-re és „Nem-Én”-re bontotta 31
