Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÉRTÉK, JÖVŐ, HAGYOMÁNY - Kerekasztal-beszélgetés Sárvárott Erdei András, Jánosy István, Lakatos József, Láng Gusztáv, Pete György, Simonffy András és Szabados György részvételével
Simonffy András: Végül is a zeneszerző, az építész és az író is egy üres papírlapot lát maga előtt és teret, amit be kell töltenie. Aztán, hogy milyen anyagokkal, milyen szellemi örökséggel dolgozik, ez változó. Szabados Györgyhöz kapcsolódnék vissza, mert azóta is azon jár a fejem, annak ellenére, hogy nem kötődik szorosan ehhez a témához. A keleti egészbenlátásról lenne szó, és arról az egyetlen hangjegyről, ami a teret hivatott betölteni, ha jól idézlek. Szabados György: (közbevetve) . . . egy hangzásról. . . Simonffy András: Egy hangzásról. Nemrég Kínában járam, ott elvittek engem zeneművészeti, képzőművészeti főiskolákra, ahol volt idő arra, hogy az ember meg is próbálja érteni azt, ami megragadta. Csináltak ők is, feladatként, pl. pointillista képeket, vagy az európai iskola más kitűnő utánzatait. Zene-szakon hallottam egy 18 éves végzős kislányt, aki olaszul olyan Pillangókisasszony-áriát énekelt, hogy ha körbeviszik Nyugaton, akkor leborul előtte a nagy operaházak közönsége. De aztán áttértünk a képzőművészeti főiskolán abba a terembe, ahol a saját hagyományaik korszerű megfelelőjét keresik az előbb említett, teret betöltő egyetlen hangzás értelmében. A hangversenyek második, már nem európai részében pedig megszólalt az a bizonyos teret-elmét betöltő egyetlen hangzás. Olyan zenei kígyók, folyondárok, amelyek egyrészt rímelnek az ő kalligráfikus növényábrázolási módjukra, másrészt pedig kéthúrú hegedűn és egyéb egyszerű hangszeren szólalnak meg, és nem is zenekari előadásban. Ott az embert az egész országban, a jelen pillanatában ütötte meg, szinte fizikai erővel az, amiről érzésem szerint beszéltél, hogy így kellene látnunk most már a világot, csak ilyen átfogó szemléletmód hozhat megoldást mindazokra a — valljuk be, marslakó számára jelenleg nevetséges — gondjainkra, hogy például az irodalom a poszt-, vagy neoavantgarde felé hajlik-e azzal, hogy széttördelik a verset eszközeire, a jelekre. Hogy ez az irányított irodalom elleni ifjúi kihívás-e és szélsőséges divat, vagy tényleg a vizuális eszközök, elektronikus eszközök kihívása, mint volt a színes fényképezés föltalálása végül is a képzőművészetre a század elején, ezen hosszan el lehetne meditálni, ám nincs még rálátásunk a folyamatra. Amikor azt a címet olvastam, mai beszélgetésünk címét: „Hagyomány és folytonosság”, s itt már említettük, hogy a folytonosság-e a jobb vagy a korszerűség, én jobban érzékeltem a folytonosságot, mert ez állandó problémám, úgy is, mint állampolgárnak, úgy is, mint bizonyos nemzeti hagyományok őrzőjének és részben tudójának. Másrészt pedig egyre inkább annak a tagadva folytatásnak az igazát látom én minden korszakváltásnál, ahogy szóba került itt Ady és amit mások véghezvittek, hogy megtagadnak ugyan egy Szabolcska Mi- hályig csűrhető-csavarható irányzatot, ami betöltötte a szerepét és kifutott, és végül nem mint irányzat fut ki, hanem lehetőségei szűnnek meg, és lezüllik a szabolcskai színvonalra. Az is igaz, hogy a Kassák-féle avantgarde-utópia feltámasztásában és feldarabolásában benne rejlenek a szovjet-oroszországi — lényegében piros más-
