Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)
narratív betét alig-alig akad benne, s ha mégis fölbukkam, akkor olyan színvonalú, mint az előbb idézett részlet. És még egy figyelemre méltó jellemvonás: sehol semmi attrakció, sehol semmilyen kiugró egyéni teljesítmény, sorsmozdító elszánódás, minden a lehető legsivárabb hétköznapi díszletek között zajlik — családi nagyebéd az érettségin megbukott Laci tiszteletére, apai verdikt és anyai sopánkodások, ténfergő közöny Márta, a szép lánytestvár részéről, rideg diákienteriőrök, nyomasztó albérlős- ködés, illúziótlan szüzességvesztés, rúzs-lepedékes Bufouca-csókok, lej-lejmolások, gyári robot, fogadkozások, tervek és fohászkodások, majd új és új kő-visszaihullás a magyar avarba, a lehúzó, sáros, elnyelő étvágyú televénybe, miközben lényegében nem történik semmi, igen, semmi sem történik! Laci végül eltűnik a színről, bolseviki olvasmányai hatására feltehetően Oroszországba disszidált szerencsét próbálni, de éppúgy lemarkecolhatták és meggyilkolhatták valamennyi belsőmoldáviai cigánykuplerájban is: sorsából, jelleméből mindkét lehetőségre futja, és senkii sem -tudhatja, végül mégis melyik történt meg vele. De ez egyáltalán nem is érdekes. A fontos a teljes metszet a társadalom jelleméről és -az éppen így, ilyen látszatra félbehagyóttan tökéletes. Van még egy remekbe szabott mellékfigurája a könyvnek, Dr. Kocsis Márton portréja, aki itt a végek végén élve sem érzi magát gyökértelennek, hanem Über- mensch-mivoltát fitogtatja és hirdeti fennen fenekedve. Ez a -regényalak tökéletes Szabó Dezső-ikarikatúr-a, szólamai, hordómagasllatú szárnyalásai, kedélye, pompája és nagyúri gőgje, mind-mind a Mester ideológiáját idézi, és az megint komoly művészi erény, hogy az akkor még imádott és bálványozott írót ilyen mélyen megleste kóros -titkaiban, jelleme pusztító túlságaiban az ifjú pályatárs. Igaz: bár csalhatatlan 'kritikai érzékkel sikerült meglátnia és mindjárt karikíroznia is a Szabó Dezső-jelenség mani- feszt kóros vonásait, -mégis talált benne sok olyan -tulajdonságot, amiért őszintén lelkesedett: Szabó Dezső hatalmas műveltségéért, európai horizontjáért, csillogó nyelvtudásáért, öszvér-türelmű munkabírásáért és nem utolsósorban fölülmúlh-atatlan szónoki képességeiért, hiszen mindig magával -ragadta nagyszámú hallgatóságát, holott azok többségükben egyetemi hallgatók, tanárok, -művészek voltak. De konkrét dolgokban is sokat tanult Szabó Dezsőtől, akit csak „egészben és egészen” nem lehetett elfogadni. Gombos Gyula kitűnő monográfiájában sokoldalúan elemzi a Szabó Dezső- jelenséget, ezt a sok irányú és valóban többfelé is -kísérletező, de mindenütt félbemaradó vagy zátonyra futó tehetséget, -majd leszögezi: az alapvető -hiba az volt, hogy Szabó Dezső nem ismerte föl tehetsége valódi természetét, azt, hogy legmélyebb affinitása a humoros és groteszk ábrázolás iránt volt. Ne vitassuk, Gombosnak van-e igaza, vagy Grandpierre talált-e rá már megint a legihletőbb szellemi forrásra, de -tény és való, hogy A rosta írója -kezdettől fogva vonzódik a szatirikus és groteszk ábrázolásmódhoz, és Szabó Dezsőtől nagyon sokat tanul ebben. Megkockáztatom azt is, hogy Csibráky legendás alakja soha nem születik meg az elaborált és esztétikailag a legtökéletesebben átsajátított Szabó Dezső-élmény nélkül. Aminthogy Szalbó Dezső három legközvetlenebb őse irodalmunkban -a Békaegérharc Csokonaija, A helység kalapácsa Petőfije és a Bolond Istók Arany Jánosa. A humoros-szatirikus vagy a travesztáló megj-elenítésmód elengedhetetlen feltétele a geometriai pontosságú kép a bírálandó jelenségről. Karikírozni csak olyan vonásokat lehet, amelyeket száz százalékos biztonsággal -megfigyeltünk, -megismertünk, értelmeztünk, -magunkba kopí-roztun-k. Ahhoz, hogy valamit eltorzítsunk, előbb -eredeti mivoltában -kell világosan megfejtenünk. Ez az -eredeti alkat pedig nem más, mint az ábrázolandó tárgy általános jelensége, az a határozott vonalú képe, ami -róla a köztudatban él. De természetesen az sem elegendő, hogy ez a képmás tökéletesen -rögződött bennünk. Mert a kariikírozó ábrázolásban kettős művelet vár -ránk: -ezt a szemlélet számára már világosan adottat most úgy eltorzítani, faLnagyítani-iekicsinyítend, gro- teszkül megnövelni vagy kacagtatóan eredeti nívója aló süllyeszteni, hogy alapvető értelemben -mégis azonos maradjon önmagával, különben nem lesz felismerhető, és fáradozásunk hiábavaló volt. Ezek után aligha vitatható, hogy a szellem higgadt objektivitása, elemző -racionalizmusa -mennyire előfeltétele a szatirikus vagy éppen groteszk ábrázolásnak, és -hogy -az olyan mindig hasítóan világosan fogalmazó írók, mint 29
