Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Láng Gusztáv: Csillagtól csillagig
tó tudatában, s a remekműben végre „célhoz ért”. A vers — a remekmű — ihlető élménye is alkalmi, pillainathoz -kötött, de remekművet azért hozhat létre, mert sok-sok korábbi (hasonló) ihlető pillanat rész-eredményeit, művészivé formáit anyagát szervezheti már egységes egésszé. A „pillanatnyi ihlet” így mégis sűrített ihlet lesz; a lélek emlékezni kezd korábbi elragadtatások pillanataira, s mint növényi rostokon, sejteken átszivárgó tápláló nedvek, az alkotó emlékezés tartalmai is egyetlen célban futnak össze, kibontva hirtelen a vers egyszeri virágát. 2. Szemlélet- és jelentésváltozás Ezt az „egyetlen cél” felé futó, vers-érlelő hosszú folyamatot látszólag kérdésessé teszi, 'hogy a legtöbb elészámlált stíluselem (például a bús, roppant, csüggeteg jelző), illetve az elégikus-meditatív, „passzív” vershelyzet Tóth Árpád költészetében moiti- vikusan ismétlődik, rokonságuk tehát a költői alkat állandóságából következik. A csillag, a hold, a nap, a planéta, általában az „égi fényforrás” pedig nemcsak Tóth Árpád „előzmény”-varseiban jelképe a távoli, az elérhetetlen boldogságnak, a harmonikus teljességnek, hanem a világirodalom archetípus-példatáráiból való (és azt gazdagítja). A fent és a lent eleve értékviszonyként is felfogott ősi „lírai térélményét”, az égit és a földit ugyancsak ellentett értékszféraként felfogó vallásos képzetek is elmélyítik az európai költészetben; a mitikus fogantatásé hiedelmek a csillagválág- ról, melyben „az ember sorsa meg van írva”, szintén ilyen irányba terelnek minden „kozmikus meditációt”; ezt csak kiegészíti a modern természettudomány hatása a költői világképre, melyben a kozmikus tár, a csillagos égbolt, a végtelen fogalmának szemléletes szinonimájaként, ugyancsak ellentéte az emberiét idő- és térbeli végességének. Már -ez is jelzi, hogy a „-lírai ősképek” -művészi felhasználhatóságát, hosszú élettartamát képi stabilitásuk mellett szinte korlátlan gondolat-befogadó -képességük biztosítja. Korszakokon át egymásra rétegződő, állandósuló jelentésiköreik a versbeli, kontextuálisan egyedi jelentéssel is kiegészülnek; -az -archetípus — eredeti tartalmait megőrizve — egyedi metaforaként is funkcionál. S felhasználásának művészi értéke elsősorban azzal a feszültséggel mérhető, -mely ,az állandósult és az alkalmi jelentés között létre jön; érteiméből és átértelmezéséből -egyszerre következik. Az Ecs a jelkép szinte valamennyi ilyen hagyományos jelentését felvonultatja; az örök és ős planéta fényében „eltörpül” a -személyes bánat (végtelen s véges, abszolút és relatív ellentéte); a csillagok „örök -rendje” a földi esetlegességektől elszakadó vágyak emelkedett hangulatával társul, -hogy a zárósorban az égitest „betlehemi csillagként” mutasson -megváltó irányt „a mély, setét úton” (a földi létben). Az út a cs-iUagfényih-ez igazodva válik a céltartalnms élet jelképévé, önmagában, transzcendens vezérlés nélkül „-már drága célig torz utak kusza -bogja / Nem oldozódhat.. Az E-ben „az élet kis, nyomorú perce” és „a -nap örökké fiatal, / Nagy, zengő aranycsillaga” alkot hasonló -ellentétet. A végtelen fensége (s talán -felsőbbrendű közönye) és a „fájó földi lét” szembesítődii-k az Aéa meditációjában -is, az eddig idézett versek mellett pedig a Szemben a fenséges . . . kezdetű töredékben (1913?), valamint Az utcán most című versben is (1916?), a földi, lenti diszharmóniát tudatosító szerepe van az égi, fenti csilil-agvHágnak. Csillag és embersors ilyetén értékviszonyát tükrözi a Bús sóhajtás is -(1918): „Ki elvesztette önmagát, Jobb sorsát már ne lesse mégis, / M-ert csillagát / Zuhanni hagyta már a kegyes ég is.” Az -ősi hiedelem (csillaghullás = emberhalál) vál-i-k itt jelképes értelművé; az „elvesztett iÉn”, a fölöttes tartalmai híján maradt személyiség a meddőség, az értelmetlenség mélyébe z-uhan. A kornak ez a visszatérő szo-ronigás-a tehát a jelképes halál, a n-sm-autentikus lét ez ugyancsak tipikusan „nyugatos” jelképében fejeződik -ki, ez ás belefér tehát a csill-ag-archetípus lehetséges jelantáskörébe. Nem -mondanak ellent ennek azok a Tóth Árpád-versek sem, amelyekben a lírai Én valamilyen -formában részesévé válik a csillag jelképezte „égi harmóniának”, tehát megszünteti annak elérhetetlenségét. Az Esti énekben -például (1915) a hold „mint bizarr kandúr”, ..fölült a háztetőre”, ,.s szelíd térdedhez (kúsznia -törleszkedve” (távol350
