Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Tandori Dezső: Az eredendő vers-élmény nyomában

Persze, ennek a versnek itt van ez a már-már felülmúlhatatlan szineszté- ziájú, ellentéteivel oly dinamikus szakasza; megejtő hangalakjaival, a kis „területen” véghezvitt szerves költői csoda példája számomra szintén három évtizede, valahányszor eszembe jut: „Mintázz, csiszolj, faragj hát, / Hogy álmod lebbenő / Alakját / Lengje a lomha kő.”

13. Tóth Árpád Baudelaire-fordításaival viszonylag bőségesen foglalkozott már a szakma; Az albatrosz Nemes Nagy Ágnes felolvasásában vált alap-élményemmé, és, persze, A rongyszedők bora — emlékezzünk kezdetére: „Gyakran, míg rőten ég a sarki utcalámpa, / S üvegje szélbe sír, s csapkodva leng a lángja .. . // Látni a rongyszedőt, ingatja furcsa séta . ..” —, és ez a vers nagyon személyes élménnyé indázódott, amikor a clochard-ró\, az emlékezetét vesztett hulladéktelepjáróról azt a filmet láttam, mely néhány versemnek s valami indokolt felfogásomnak is kezdeménye lett, a kivágások ... a kultúra hulladékaiból oly jóakarattal prezentált papiros-szépségek .. . kocsik, alakok, színfoltok . . . mint lomha kő lengése, olyan volt a szívem ettől a képzettől, s Tóth Árpád szavai is átjárták képzeletem terét; erre most jövök rá megint, ahogy ezt írom.

14. Ha csak megemlítem is, hogy ő fordította Verlaine-től az őszi chanson „ősz húrja zsong, / Jajong, busong”-változatát, e fölülmúlhatatlan hív-hűtelen magyar verset; Rimbaud-tól A magánhangzók szonettjét, aztán A részeg hajót, az én fiatalabb koromnak megannyi szellemtartozékát, evidenciáját. . . s Rilke Archaikus Apolló-torzóját (,,. . . mert nincsen helye egy sem, / Mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!”), vagy — megint Rimbaud verse — A völgy alvója is általa szól hozzám, lassúságával, tagolásával, bevégzettségével, s még — hadd hivatkozzam ily irányba — a Nat Roid regények írásakor is vezette ezzel szándékomat, a csattanó örök-képzetét ajándékozta nekem még tizenhét éves koromban ... ha mindeffélékre kitérek, kezdhetem is elölről a dolgozatomat, kiemelendő azon helyeket, melyek — száz meg száz részlet! — plasztikusságukkal, lejtésükkel, zártságukkal vagy nyitásukkal, hangzásukkal olyannyira a magyar költészet csúcsai közé illeszkednek.

15. Szólnom kellene, visszalapozgatva ekképp, „csak” ilyen mozzanatokról, mint ez a hangsor és színsor, a nyugati szél ódájának az eleje táján: „A sárga s éjszín s lázpiros csoport”; vagy „a pesties lombok holt népe”. Míg Szép Ernő lírájával — és prózájával! — nem ismerkedhettem, ezek a Tóth Árpád-sorok közvetítették számomra szinte a leghitelesebben, a leglázasabb örökvalókkal a levelek elmúlásának ízét-zaját; mert a színről és a hang-képről már szóltam. Keatsnek a görög vázához intézett ódáját hogyan hagyhatná bármi laza emlékezés is említetlen? És így tovább. Csak én itt egészen kevés objektivitásra vállalkoztam; s látom, még az emlékeimet is alig tudtam elmondani, az egyetlen érdekesség is csonka maradt e pontokban.

16. Mégis, ha — el nem kerülhetem! — valamit általánosságban is akarnék s tudnék szólni ily tárgyban, talán ezt: gondoljuk meg, egyszer most így — a műfordítás . ..! Ott az az eredeti, a nem ismételhető; tudjuk, semmi sincs kétszer ezen a világon; micsoda szent elhívés, hogy akkor majd a mi kedvünkért, s nem arról van szó, hogy valami másodjára is meglegyen ugyanúgy. Hanem hogy meglegyen valami új élettel; az anyanyelvűnk kimeríthetetlen életkörébe fogva. Ez a műfordítás; ennek örök virágai között vannak Tóth Árpád magyar-külhoni sorai. És a külhonit el is hagyom. Ha valamit, hát talán ennyit elmondtam mégis, mennyire nem „fordított” világról, nem a visszájáról volt szól itt a költészetnek, nem „teljesítményről”, amikor Tóth Árpád műfordítói

343