Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
ségből vetted azt a kést... és véletlenül épp a császár tarkójába . . . LIBÉNYI: Nem! VALLATÓ: Várj! Tehát ha ezt mondanám : nem lesz megtorlás a népen . . . akik végül is rólad nem tehetnek. .. ha ezt mondanám . . . vállalnád, hogy őrültségből tetted, amit tettél? LIBÉNYI: Nem. VALLATÓ: Mit vállalsz tehát? LIBÉNYI: Én hazámat mindennél, még életemnél 'is jobban szeretem. Legjobbjainkat elűzték, vagy kivégezték. A többi tömlöcökben szenved. Már nem lehetett bírni. A sokaság hallgatott. Én pedig szégyelltem magam. Egyetlen utat láttam. Ha megölöm a császárt. VALLATÓ: S mit gondolsz, hány tagja van még a császári dinasztiának? Hány új császár léphet a .megölt helyére? LIBÉNYI: Ezen nem gondolkodtam. Csak azon — ez ne legyen többé. EZ! (Csend.) VALLATÓ: Tehát mégis csak félig bántad meg tettedet? (Rekedt.) LIBÉNYI: Mondtam már, uram. VALLATÓ: Ha, mondjuk, nem sikerült volna a merényleted, akkor több meg- bánnivalód lett volna, nem igaz? LIBÉNYI: Nem értem. VALLATÓ: Ha valami nem sikerül ... akikor nagyobb a lelkifurdalásunk, mert túl sok áldozatot hoztunk előtte és utána, és mégsem sikerült.. . így több bán- niwálód lett volna, nem igaz? Több lelkifurdalásod. LIBÉNYI (maga elé mered): így van, uram. De én boldog lehetek. Hát kevesebb a meglbánnlivialóm. És boldog lehetek egyáltalán, hogy van megbánniva- lóm. Nékem a bűntudatom most .a boldogság, uram. (Mély csend ) VALLATÓ: Mehetsz, Libényi! Több beszélgetésünk már nem lesz. Ez volt az utolsó! LIBÉNYI: Köszönöm, uram. VALLATÓ: Várj! Meg voltál elégedve kihallgatóiddal ? LIBÉNYI: Kegyelmeddel? Vagy . . . VALLATÓ: Mondjuk a . . . kollégámmal .. . Milyen volt hozzád? Jobb vagy rosszabb? Enyhébb? LIBÉNYI: Ő durvább volt, uram. VALLATÓ: Elmehetsz, Libényi. (Libényi egyedül kimegy. Vallató kinyitja az ajtót.) Jöjjenek csak, jöjjenek! (Belép az Ezredes és a Kapitány Csend. A vallató előrejön. Leveszi kalapját. Megtörli izzadt homlokát. Előttük áll az ifjú császár. Csend. A másik kettő döbbent.) EZREDES (meghajlás): Felség! Hát felséged . ..? (A kapitány izzad.) CSÁSZÁR (szavába vág): Szeretném hinni, hogy Liibényi-félék csak elenyésző kisebbségben akadnak császárságunkban . . . Mert ha nem ... ha nem . . . (Néma lesz. Kínosan néma.) EZREDES: Hallgatjuk, felség. (Alig tudja kiejteni a szavakat.) CSÁSZÁR: Akkor a legkipróbáltabb katonáinkat elküldöm inasnak a pesti sza- bóműheiyekbe, ezredes! Tanuljanak elszánt némaságot, önfegyelmet, urak, önfegyelmet! (Kis csend.) És még mindig nem tudtunk meg róla mindent! EZREDES: Azt hiszem, egyszerű, felséges uram. CSÁSZÁR: Éspedig? Maga beszéljen, kapitány! (Az nagynehezen szóhoz jut.) KAPITÁNY: Nagyon érzékeny ember . . . tálán születésétől. . . szereti a családtagjait ... a nénjét... összezavarodott benne minden . . . (Elhallgat.) CSÁSZÁR: Hallgatom. KAPITÁNY: Ügy vélem, túl nagy ügyet csinálni belőle .. . talán megbocsáthatatlan h iba volna ... CSÁSZÁR: És 'kicsinyíteni — éppen akkora. KAPITÁNY: Valóban, felség. CSÁSZÁR: Mostantól a magáé! Csak a magáé! Engem többé nem érdekel Libé- nyii! (Mint akit mély bántás ért.) KAPITÁNY: Köszönöm a bizalmat, felséges uram. CSÁSZÁR: De van egy feltételem. KAPITÁNY: Igenis, felség. CSÁSZÁR: Meg kell néki mondani . . . KAPITÁNY: Igenis. Mit? CSÁSZÁR: Hogy élek. Hogy nem sikerült a terve! (Kis csend.) Ne higgye győztesnek magát ez a derék honfi ... ez a szabólegény . . . (Kimegy. Csend.) 305
