Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Páskándi Géza: Lélekharang - dráma, második befejező rész
HANSI: Hát Végül is . . . VALLATÓ: És Magyarország minők a része, Hansi? (Kis csend..) HANSI: A Monarchiának, uram. (Fejét lehajtja.) VALLATÓ: Most akarsz közéjük keveredői? Likas hajóra matróznak szegődnél? Van eszed? (Csend.) Gyilkos családjába nősülni öngyilkosság, Hansi! No, menj, 'és gomdölkozzál! De vigyázz! Felül gondolkodjál, s ne alul. (Kis szünet.) HANSI: Uram... mindezt ... isten engem úgy sególjen . . . nem tellett volna mondania .... nékem mosit már nem lesz nyugailmiam sehol. Erre fogok gondolni mindig . . . mindig . . . (Kifelé botorkál. A Vallató szava megállítja.) Állj! (Hansi csak megy. A másik szava csattan.) Állj! (Hansi felocsúdik, megáll. Kis csend.) Miféle az a magyar, Hansi ? HANSI (dadog): Hogy a... magyar? A magyar miféle? (Apró csend.) De kérem, ón azt sem tudnám megmondani, milyen az osztrák, pedig osztrák vagyok. Én szeretem a hazámat, a császárságot! Én ebben ... ebben nem vagyok illetékes, uram ... A suszter maradjon a kaptafánál ... Kárpitos a ... rúgóknál. . (Némi keserű öngúny.) VALLATÓ: Miért maradnátok a kaptafánál, ha egyszer többre vagytok képesek! Lépjetek előbbre! (Kis szünet.) Tehát: mit pusmognák ezek a császárságról a hátunk megett? Milyen 'terveket dédelgetnek ? Beszélj ? HANSI: Semmit nem hallottam, uram. Ö:ket faggassák, én osztrák vágyók! Nem tudom, nem tudom! VALLATÓ: Nem? És Libényi? Miféle ember ? HANSI: Nem-szeretem ember. VALLATÓ: De miféle? HANSI: Azt nem tudom, uram. VALLATÓ: Rongy-ember? HANSI: Azt nem mondhatnám, uram. VALLATÓ: Szent ember? HANSI: Nem tudhatom, uram. VALLATÓ: Hát? Hát?!?! HANSI: Mondom, uram. Nem-szeretem ember. Mást nem fűdnek róla mondani. Ha négybe hasítanak, se tudok más rosz- szat róla mondani. Csak azt, 'hogy én nem szeretteim. Csak azt. . . (Kis csend.) VALLATÓ: Kinék a tanúi vagytok ti? A mienk? Az övék? Egyáltalán — kinek a tanúi vagytok ezen a földön?! Az Istené?! HANSI: Nem tudom, uram. (Némi ingerültség, fojtott.) VALLATÓ (halkan): Takarodj. (Hansi lehajtott fejjel kisiet. A Vallató kinyitja az ajtót.) Jöhetnek! (Kimegy. Kisvártatva belép a Kapitány, szinte maga előtt tessékelve Magdót.) KAPITÁNY: Hallgatom, Libényi kisasz- szony! MAGDÓ (nyel egyet, apró torokköszörülés): Isten engem úgy segéljen, százados úr, az én édes öcsém, Libényi János, nagyon jó testvér . . . (Ünnepélyes, az érzelmek már-már fojtogatják.) KAPITÁNY: Én ezt magának elhiszem. (Alig palástolt kellemes érzéssel nézi a lányt.) MAGDÓ: Én sem tudnék embert ölni. . . Sajnálnám a teremtett lelket és a testet... KAPITÁNY (enyhe kétértelműség, alakjára réved): Azt meghiszem. (A lány nem veszi észre.) De az öccse akkor is gyilkos fajzat! MAGDÓ: Én hiszem, hogy ő se olyan .. . persze azért a férfiak fejükbe vesznek egyet s rnást. Hogy ők jelentik a világot. Mert ugye a mi Urunk Jézus Krisztus is akárhogy, de csak férfiember volt. És ő feszült a keresztjére, nem Mária szent anya, én nem is a bűnös Magdolna, uram. (Sebesen mondja.) KAPITÁNY (messze mered): A maga ösose nagyon tudott gyűlölni. MAGDÓ: Tán nem is gyűlölet. . . KAPITÁNY: Hát? Engem (lehalkítja szavát) n<e csapjon be, Libényi kisasz- szony . .. Engem Pesten most megvetnek ezért... Érti ? MAGDÓ (szeme riadt): Miért, uram? Nem értem! KAPITÁNY: Tudja, hogy hívnak engem? MAGDÓ: Nem, uram. KAPITÁNY: Szilágyinak. (Csend.) MAGDÓ (arca kicsit derül): Hát akkor maga... kegyelmed... (Hirtelen lehervad.) Értem . . . KAPITÁNY: És nemcsak én ... A töm- löcőr és a gyóntató is magyar ... Érti ? Kettős próba ez . . , nekem, maguknak .. . ki kell állni. . . (Már szinte suttog.) Ki kell állnii a próbát. Jó, ha itt is itt va300
