Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
előresiet, mintha nem is az asszony- mjal lenne, nagyot biccent a lány felé, Potacskáné utána siet.) POTACSKÁNÉ (maga elé): Szégyell, még ez előtt a táknyos előtt is, a Mayer cselédje ellőtt... No megállj! (Eltűnik a férfi nyomában. Hilde közben a bástya innenső oldalán más felé figyelt. Megjelenik Libényi.) LIBÉNYI: Ne haragudj, késtem, nem tehetők róla ... (Nyel egyet.) Húsvéti csomag jött otthonról, üzentem a nénémnek, vigye el, meg ne romoljon . .. HILDE: Átadtad neki? (Ártatlanul.) LIBÉNYI: Nem, de megbíztam Potacs- kánét... ő otthon maradt... (Kis csend.) HILDE: János... te... te... LIBÉNYI: Mi történt? HILDE: Te ezért nem késhettél. LIBÉNYI (szinte hebegve): Ejnye., már hogyne késhettem volna. HILDE: Potacskáné épp az imént ment el... itt élőttem ... (Szeme könnyekkel telik meg.) A végén még . .. sétálni se azért sétálsz velem .. . (Mélyről tör fel a zokogás.) LIBÉNYI (ideges): Kérlek, ne sírj! HILDE: Akkor mént hívtál ide? Azt hiszed . . . amiért szegény lány vagyok. . . s nem jártam iskolát... azt hiszed ... (Már-már darabokban tör fel belőle a keserűség, nyeli könnyeit s a szavakat.) LIBÉNYI: Én is szegény vagyok, Hilde. De azért vágyam csak van ... tervem . . (Hirtelen hallgat el.) HILDE (kissé megnyugodva): Sejtem, miit akarsz . .. LIBÉNYI (éberen): Mit sejtesz? HILDE: Épp ez az, hogy szegény vagy . . . a mesékben iis a szegény vándorból lesz a tündénkinály. LIBÉNYI (megragadja): Mit sejtesz te? HILDE (ijedt): Na! Mi ütött beléd? LIBÉNYI: Bocsáss meg, tudod, aggódom Magdóért.. . ideges vagyok ... félek .. szorongok, hogy mi lesz vele ... HILDE: Te híres szabó akarsz lenni, János. És ha te az leszel, többé rám se nézel... (Libényi megkönnyebbül.) LIBÉNYI: Dehogynem, Hilde, dehogynem... (Körülfürkész.) HILDE: Most is mit nézel? LIBÉNYI: Magdót keresem ... jönnie kell... HILDE (maga elé): Amikor Samu bácsi azt mondta, hogy aranykezed van ... nékem rosszul esett... pediig örvendeznem kellett volna... Te minél nagyobbra törsz,, annál kisebb leszek szemedben ... mint egy hangya . . . közelről még meglátod, de ahogy kaptatsz a hegyen felfelé ... már onnan nem látod ... soha ... LIBÉNYI: Gyere, menjünk innen . .. (Némi megrendültség.) HILDE: Nem iís Magdóval törődsz te. LIBÉNYI: Kivel, az istenért, kivel? (Ingerült, gyanakvó.) HILDE: A magad sorsával... LIBÉNYI: Én szeretem a testvéremet, féltem . .. HILDE: Csak engem nem, igaz, csak engem nem? LIBÉNYI: Csak aki testvérét is szereti, csak az ’szeretheti a másikat is ... az idegent .... HILDE: Én idegen vagyok? LIBÉNYI: Hát nem vagy se húgom, se n éném . .. HILDE (rámered, már nemcsak észrevette, de „értelmezte” is a fiú körülpillan- tásait): Te igazán vélem jöttél sétálni? És sétálni jöttél-e? LIBÉNYI: Hát kivel jöttem volna? HILDE: Az az érzésem.... (megtorpan.) LIBÉNYI: Mi az érzésed? (Nagyon feszült.) HILDE: Legszívesebben egyedül lennél. Csak.. . LIBÉNYI: Csak? HILDE: Félsz ©gyedül... Van olyan, aki fél ©gyedül sétálni. (Megállapít.) LIBÉNYI: És miitől fél vajon az olyan, mitől? (Ingerült.) HILDE: Hogy valaki megállítja, szemébe néz és megkérdezi: miért sétál maga mindig egyedül... amikor mindenki valakivel sétál? (Csend. Hangok messzebbről.) LIBÉNYI (zaklatottan, szinte rákiált): Menjünk innen, Hilde, menjünk! (Megragadja karját, el. Megjelenik Gerzson és Potacskáné.) POTACSKÁNÉ: Azt ígérted, vagy nem? (Mint akik folytatják.) GERZSON: Mit ígértem? Mondom, ez lóvasútit akar! Egy egész nagy lóvasút kéne néki! (Siet előre.) POTACSKÁNÉ: Hova sietsz, állj ál mán, megtikkadok! Hova mész? 213