Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Karátson Endre: Mészöly Miklós és a Camus-i közérzet (tanulmány)
KARÁTSON ENDRE Mészöly Miklós és a Camus-i közérzet* felszólalásom tényszerűen vázlatos lesz. A francia és a magyar irodalom közötti rpcsolatok egyik világos példáját szándékozom megidézni és általa bizonyítani, >gy a közvetlen kortárs irodalom is az összehasonlító tanulmányok széles területét nálja számunkra. Mészöly igen gazdag életművéből két regényét, Az atléta halálát (1961) és Saulust 968) emelem ki; szorongató, különös hangulatuk, erőteljes írásmódjuk s megjele- itósük kegyetlen pontossága megdöbbenti az olvasót. Mészöly művészete nagyhatá- á, lenyűgöző, önmagáért is figyelemre méltó, ám ez a művészet egyúttal az abszurd roblematikájának hordozója is, melyet — mint a mészölyi esztétika alapját — nehéz lenne megkerülni. Kevés idő áll rendelkezésemre, ezért elsősorban erről a problematikáról fogok beszélni, lévén, hogy ez az a kérdés, amely a vázlatos kifejtés ellenére lehetőséget nyújt általánosabb kérdések érintésére. Az 1921-ben született jogászdoktor Mészöly Miklós írt drámát, esszét, még gyermekmesét is, de elsősorban regényeivel és novelláival hívta föl magára a figyelmet. Bár a fiatalabb nemzedék részéről nagy megbecsülésnek örvend mint aki eipiszte- mológiai kérdéseket feszeget az irodalomban és az irodalom által, nem kevésbé őrzi magányos függetlenségét, s éppen ez biztosítja az önmaga választotta út konok követését. Melyik útét? Az abszurd életérzéstől szabadulni nem tudó modernség útjáról van szó, ennek erkölcsi és művészi kérdéseiről. Eme paradoxonokkal küszködő szellemi családon belül Mészöly ösztönösen Albert Camus-vel rokonszenvez, mert — bármily meglepő — egy régi magyar irodalmi hagyományhoz, ahhoz a lét botrányosságán érzett ontológiai megrendüléshez érzi őt közelállónak, amelynek maga is Jéteményese szeretne lenni. Amikor Az ember tragédiájában Ádárn megtudja, hogy Éva várandós, és ezért lemond öngyilkossági szándékáról, Mészöly „a magyar Sziszüfoszt” ismeri föl alakjában, és magyarázatul arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar irodalomnak sajátja „ magát mindig próbára tevő, ellenőrző remény igénye, ami a mélypont látomásaival is a remény magasabbrendűségére hivatkozik. Persze — teszi hozzá — velejéig pesszimista nagy mű nincs; de még ha lenne is, számunkra elképzelhetetlen luxus volna. Sose voltunk (lehetünk) annyira gazdagok (szegények), hogy megengedjük magúinknak.” E gondolatsor is mutatja, milyen mértékben osztja, mi több, Igényli Mészöly a magyar írók mélységes hitét közéleti felelősségükben, amely egyértelműen arra kötelezi őket, hogy a reményről soha le ne mondjanak. Innen eredeztethető Mészöly vonzalma az iránt, amit Camus esetében „érzelmi-ábszurd”-nak nevez, s ami „túldobja, illetve dobhatja a személyest a maga határain.” Megengedhető-e az ekképpen magyarrá honosított Camus láttán, hogy a „Mészöly- Camus — egyazon harc” jelszavát felröppentsük? A szembeszökő rokomvonások ellenére is számolnunk kell azzal, hogy a befogadás szelektív, és bár más-más szinten, szellemében mindig bíráló. Maga Mészöly ás megjegyzi: „Camus kimond ja a fontos »lázadás« szót, de a program nélküli heroizmus. oiuna- gát deheroizálja.” Mészöly Camus-értelmezését legegyszerűbben a francia íróról szóló esszéjében foglalt eszmék körvonalazásával tehetjük meg, hogy aztán azt is szem- ügyre vehessük, hogyan hatnak ezek az eszmék Az atléta halálában és a Saulus- ban. * A Sorbonne-on, 1983. október 25-én a francia—magyar irodalmi tanácskozáson elhangzott francia nyelvű előadás fordítása. 128
