Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Fitz Péter: A magyar textil kalandjai (1968-1986) II., befejező rész
FITZ PÉTER A magyar textil kalandjai (1968-1986) II. A diadalmas végjáték Mindeddig kevés szó esett a nemzetközi mezőnyről. Talán a legjelentősebb, a textilművészet megújítási folyamatát megkezdő kiállítás-sorozat, a Laussanne-i Biennale, mely 1963-ban indult. A kezdetektől fogva az volt az alapkoncepció, hogy a kiürült formákat, metódusokat a kéz és szellem erejével újjá lehet alkotni, élettel lehet megtölteni. Akár a Jean Luroat féle szövött kép vonalat — ahol a gobelin sajátkezű megszövése került előtérbe —, akár a lengyel Magdalena Abakanowicz-féle textilplasztikai irányt nézzük, a célok azonosak. A tértextil, a kísérleti-képzőművészeti törekvésű textil ideái is ezeken a kiállításokon jelentkeztek először. 1975-re a kísérleti textil már Laussanne-ban is uralkodóvá vált. Ezt az állapotot regisztrálta némi riadalommal René Berger a 8. Bien- nále (1977) katalógusának előszavában: „Márpedig a textil, jobban mondva a művészek, akik csinálják, két évtizede olyan kutatásokba fogtak, hogy a festészet és a szobrászat példájára a ,nagyművészetek’ rangjára tudták vagy akarták emelni... De arra nincs példa, hogy egy előrelépés, főként ha ilyen gyors, elkerülhetne bizonyos buktatókat. Egyrészt, hagyományos helyzetétől távolodva, a textil egyre inkább ösz- szekeveri rendeltetését a művészet egyéb műformáinak rendeltetésével. Amint elhagyta a falat: megnyerte a teret, lemondott a szövőszékről és olyan anyagokhoz nyúlt, amelyek a lennek fittyet hánynak, műanyagot, kötelet, rongyot, papírt, kavicsot, üveget használt. De nem lehet büntetlenül megválni a faltól, ahogyan egy definíciót sem lehet levetkőzni. Meg kell állapítanunk, hogy a textil, felgyorsult fejlődésében válság-állapothoz érkezett. Az egyik oldalon állnak azok a művészek, akik helyeslik — és ez jogukban áll — a hagyományok megtartását, a másikon azok, akik a kísérletezés árán próbálnak új utakat törni. Ha azok visszakövetelik az ortodoxia becsületét, ezek nem elégedhetnek meg úttörő szándékaik egyszerű hangoztatásával. Ha kutatásaik igénylik vagy megkövetelik az önállóságot, azt is meg kell mutatniuk, hogy miben különböznek a művészet más műformáinak, a szobrászat és a festészet kísérletező vállalkozásaitól, vagy pedig el kell fogadniuk, hogy nem különböznek azoktól, hogy közéjük sorolódnak. Ez a tétje az olyan textil kalandjának, amelyik nem kíván többé a biztonságos hagyomány árnyékában meghúzódni. A nagykorúság’ kötelez.” Ez a sokszínűség, a textil avantgarde-jának szerepe egyre nehezebben megvalósítható feladatnak tűnt még Laussanne-ban is. 1983-ban — mellesleg hat évvel Szombathely után — megfogalmazták a tematikus biennálék hosszútávú programját: 1983-ban „Szál és tér”, 1985-re „Textil szobor”, 1987-re pedig „A textilművészet visz- szatér a falra” címmel. Csak közben Lausanne a textilművészet reprezentatív „can- nes-i fesztiváljává” vált; az idő és a valóság elszáguldott mellette. Mindezek ellenére Lausanne szerepe a műfaj életében legalább két évtizedig meghatározó volt. A magyarok részvétele is folyamatos. (1. Biennálé, 1963: Bán István, 2. Biennále, 1965: Széchenyi Lenke, 4. Biennále, 1969: Hajnal Gabriella, 8. Bien- nále, 1971: Cságoly Klára, Tóth Sándor, 7. Biennále, 1975: Droppa Judit, 8. Biennále, 1977: Droppa Judit, 9. Biennále, 1979: Gulyás Kati, 10. Biennále, 1981: Balázs Irén, Droppa Judit, Gulyás Kati, Hajnal Gabriella, Székely Vera.) Mint látható a 70-es évek új textiles mozgalmát előbb Cságoly Klára és Tóth Sándor, majd az experimentális irány — Droppa Judit és Gulyás Kati — többször is visszatérve képviselték. Az 1136
