Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Jánosy István: István király alkonya (dráma)
merő keresztény szeretetből kivesztenek bennünket az utolsó csecsemőig. Ha király lehettem volna, én is csak azt tettem volna, amit te. Fiaimat is erre oktattam, Endre és Béla már igaz keresztények. ISTVÁN (ír a tenyerébe) VAZUL Igen fájlalod, hogy így történt. Nekem már nem fáj semmi, nekem már végem. De alighanem vége lesz a magyart népnek is, mert most már csak Péter lehet király. ISTVÁN (kiszól az ajtónállónak) Hivasd ide Vazul fiait, Endrét, Bélát és Leventét! (a hercegek némán belépnek. Meglátják apjukat. Végső iszonyattal borulnak le a lábához, és azt csókolgatják. Aztán, ahogy előtte térdelnek, Vazul a fejüket tapogatja) VAZUL Ügy érzem, ezek az én fiaim: Endre, Béla, Levente. ISTVÁN (a fiúkhoz) Fiaim, látjátok apátokat. Erre a szörnyű tettre nem én adtam parancsot. De ha már megtörtént, legalább ti mentsétek az életeteket. Meneküljetek! Még szüksége lehet az országnak reátok. Ha messze idegenben végveszedelmét halljátok, legyetek vi- gyázással, és jöjjetek el, mentsétek meg! A FIUK (meghajolnak István előtt, hosz- szan csókolgatják atyjukat, majd kimennek. Vazul heves mozdulatot tesz) ISTVÁN (ír Vazul kezébe) Ci VAZUL ... Meneküljenek ... hogy végveszedelemben oltalmára legyenek . .. Értelek, királyom. 18. jelenet (A kisebbik legenda alapján) (A nagybeteg István ágyában olvas gyertyafénynél. Aztán reménytelen mozdulattal összecsukja a könyvet.) ISTVÁN ......... Azt, hogy irgalmaznának a kezükbe kapott ellenségnek, azt én a keresztény világban sehol sem láttam; leginkább még a mi pogány eleink ir- galmaztak ellenfelüknek bortól pezsdült nagylelkűségből. Egyre kevésbé értem e világ dolgait. És ha most Péter lesz a király, mint oldott kéve, széthull a nép, egymásnak esik; a németek meg meg- mellyesztik őket. Eleink nagy istennői: Boldogasszony, Nagyboldogasszony, a ti irgalmatokba ajánlom szegény népemet. mert már ember úgysem viseli gondját! (elszunnyad) (Az előtérben a fénnyel szembe árny lo- pózkodik elő. Már ott van a király ágya előtt. Egy pillanatra megmered: a pergamenfehér arcot bámulja. Hirtelen csör- renés! és az árnyalak lábánál valami fényes villan. István kinyitja a szemét, és mozdulatlan csodálkozással bámul, némán bámul a merénylőre. Az hirtelen földre vágódik, és mint a megriadt eb, szükölni kezd, István odafordítja arcát, amelynek kifejezésén érezni: csak most fogja föl a helyzetet. A pillanatnyi meghökkenés szomorú közömbösséggé fakul az arcán) ISTVÁN Adj számot szándékodról! ORVGYILKOS Irgalom, Szentség! Meg akartalak ölni. Tudom, most már végem ... ISTVÁN (halk gúnnyal) Még mindig megölhetsz ... ott a kés ... s még el is menekülhetsz. ORVGYILKOS .........Nem! Nem tetézem b űnömet újabb bűnnel! (leborul és a király saruit csókolgatja az ágy előtt) ISTVÁN Állj föl, ne tégy úgy, mint oktalan állat! Ki volt a felbujtód? ORVGYILKOS Vatha úr, a fia János, meg ... ISTVÁN Vatha úr? Azonnal elő vezettetem. ORVGYILKOS Aligha. Vathia úr elmenekült. Most senki se tudja, hol van. ISTVÁN De miért akartak megölni ezek az urak? ORVGYILKOS Azt mondták: eleinknél az volt a szokás: ha a fejedelem elaggott és tehetetlenné lett, megáldozták, hogy szerencse szálljon a népre. ISTVÁN Pogány módra akartak föláldozni? Nem gondoltátok: megyek már magamtól is? Nem látod, te bolond, hogy egy nap még ha élek? ORVGYILKOS Meg kellett a hatalom is. A nagy zavarodottságban kezükbe akarták kaparintani. ISTVÁN Akarsz még valamit szólani? ORVGYILKOS Irgalmazz nékem, kö- nyörgök! ISTVÁN Nem kell az életed. Takarodj! Küldd az ajtónállót! AJTÓNÁLLÓ Parancsodra, uram! ISTVÁN Vatha úr és társai a halálomra szövetkeztek. Kerítsétek elő őket! AJTÓNÁLLÓ Értettem, uram! 1090
