Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Jánosy István: István király alkonya (dráma)
FIATAL LÁNY (végig simítja új ruháját) Jaj de szép lehetek benne. Ugyan mikor volt ilyen szép ruhám? IMRE Tollászkodásával lemaradt a többiektől. Csak éneküket hallja messziről. VONULÓ ÜDVÖZÜLTEK Fogadj be Országodba, óh én édes Jézusom! (A lány fürgén utánuk szalad és beéri őket) IMRE Ahogy átlépnek a kapun, csodás táj fogadja őket. FIATAL LÁNY Milyen gyönyörű! A fákat, leveleket, madarakat mintha tejbe fürösztötték volna: minden ragyogó fehér. VONULÓ ÜDVÖZÜLTEK Hallgass! Ne zavard az éneket! FIATAL LÁNY Gyönyörű! De mi lesz még? VONULÖ ÜDVÖZÜLTEK Neked még több is kell, miután elnyerted a boldogságot, amit az Ür készített neked? FIATAL LÁNY Nem, dehogy kell... De itt gyönyörű állatok futnak szelíden elé- bem: gazellák, karcsú őzek, kecses, ideges kócsagok, sőt pajzánul még egy oroszlán is, aki nem akarja megenni az őzet. De mind csak fehérek és fehérségükkel csak beletűnnek a nagy fehérségbe, mint buborékok az átlátszó vízbe . .. eltűnnek egészen, már nem is élnek. (rémülten önkéntelenül énekelni kezd) Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden élő társat választ, virágom, virágom. Hát én ugyan kit válasszak, virágom, virágom ......... I MRE Lomhán, titokzatosan suhogni kezdenek a lombok, és mintha hámlanának: háncsként kunkorodik vissza rajtuk a fehérség és megtetszik alattuk sugárzó zöldjük. Fejét ingatja egy halványlila kökörcsin, talán még a rügyeknél is szégyenlősebben. Aztán rányitja aranysárga mosolyát a fehérbolyhú patak közeléből pár gólyahír is, majd testvéreik aranyba öntik az egész partot. Tavaszt érezve nagyot nyújtózik a föld, fehér inge szétszakad, alatta fiatal bőre harmattól üvegszín, ezerszikrás, bársonyos. Hátul a színes törzsek árnyai közül vén bagoly tűnik elő nagy komolyan, haragosan. Már nem fehér ő sem, csak a mellén lebeg pár hócafat. BAGOLY (ráripakodik a lányra) Hogy mered elvarázsolni az én vadászbirodalmamat? Most ebbe a színkáprá- zatba belevakulva nézhetek a préda után! IMRE És szárnyát meglendítve nekiugrik 'a lánynak, hogy csőrével kivájja a szemét. De elvéti az ütést és orra bukik. FIATAL LÁNY (csúfondárosan) Bagoly mondja a verébnek.... IMRE És ekkor egy fiatal szarvas szökken elő az erdőből — talán épp a bagolytól megriasztva — és ahogy átugrik a patakon, annak csöndes, sötét avar- hamvú tükrében megpillantja félig le- hámlott, karcsú alakját, szelíd barna arcát, órjás csillogó szemét: nem bír szabadulni a látványtól, csak áll szétvetett lábakkal, s bűvölten bámulja: mi dugja orrát az orrához. FIATAL LÁNY (kacagva elhessenti) Tágulj innét! Különben leverem a derekadat, ha még beleszeretsz önmagadba, te böszme! A SZARVAS (elrebben, de megbűvölve visszakanyarodik a patakhoz, orrát beledugja, és tovább bámulja magát) Ha ez a kép önmagam, nem tudok megválni tőle! FIATAL LÁNY (diadalmasan) Ez meg- kergült! És ezt én csináltam! Én babo- náztam meg! IMRE (maga is eszelősen forgolódva az ágyban, mondja tovább az álmát) Ekkor naptól zsondítva a lány, most már végső önkívületben, viháncolva szórja le magáról a fehér csuhát, és ott áll anyaszült pucéran pálcika-karcsú törékenységének furcsa bűvöletében ......... F IATAL LÁNY (az üdvözülteknek) Ti is dobjátok le csuhátokat, és élvezzétek a Napsugárt! ÜDVÖZÜLTEK (nem merik megtenni, zavartan toporognak) SZENT PÉTER (megjelenik, most is hasonlít Szent Gellértre) Te istentelen, szégyentelen Villő! IMRE (még mindig álmában) Ne bántsd! Ártatlan az a lány! SZENT PÉTER Nem ártatlan, hiszen elénekelte az Ördög varázsénekét, és sze- mérmetlenkedett! Boszorkány! IMRE Mit téssz vele? SZENT PÉTER Kirekesztőm az üdvözöltek közül. Hazátlanul fog bolyongani Ég s Föld között. IMRE (lázadozva) Ártott valakinek avval, hogy szép volt, hogy természetes volt, 1078
