Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Fitz Péter: A magyar textil kalandjai I. (1968-1986)

Az alkotókban meglevő, noha nem tudatos, „iparművészi kisebbségi érzés" görcse — matériájuk, a textil nem alkalmas általános érvényű művészeti alkotások létrehozására — az 1977-es velemi évadban végleg feloldódott. Egyértelművé vált, hogy az új, mindegyikük által értett-beszélt „textil-nyelv” létrejövőben van. Ennek birtokában pedig olyan speciális kifejezési lehetőséghez jutottak, amely bármilyen festészeti vagy szobrászati értékkel vetekedő autonóm műalkotások létrehozására alkalmas. Végül is a művészi formálóerőnek anyaga nem lehet gátja, csak eszköze, vannak olyan emberi valóság- és létmotívumok, melyek művészi megragadására a textil a legalkalmasabb. A textil önálló gondolathordozóvá válása pontosan azon az úton történt, mint a képzőművészeté. Ez a küszöbön-átlendülés 1977-ben Velemben deklarálódott. Nem a tárgyalkotás volt a domináns tevékenység, hanem a „gondolat-textil”, az alternatívák kipróbálása, a kísérlet érdeklődési-érvényességi körének kiterjesztése. Elsősorban az akciókat említeném, melyeket a táj és textil viszony összefüggéseinek vizsgálatára készítettek. Szenes Zsuzsa, Bajkó Anikó és Lovas Ilona a velemi ásatáson és a környező dombokon fehér vászoncsíkokat fektettek végig, kuporgó nőalakokat burkoltak fehér leplekbe. A gesztus hasonlatos volt a képzőművészetből ismert land-art tevékenységhez, de a táj és a textília viszonyaira utaló, olyan érzelmi, érzéki töltéssel rendelkező mű született, mely minőségileg mássá teszi, mint előképét.

Kele Judit drapéria-akciójánál eltérő alapanyagú, azonos zöld színre festett lepleket öltöttek magukra a részvevők; mozgásuktól, táncuktól, ugrálásuktól a textíliák önálló, egymástól anyaguk szerint is különböző lebegő életre keltek.

A természet és textil viszonyának vizsgálatára tárgyiasultabb művek is készültek. Elsősorban Bajkó Anikó destrukciós kísérletei, ahol a természet kémiai romboló hatását (víz, tűz, füst, vegyszerek) alkalmazta textilre, létrehozva a textil „személyi” történetének végső fázisát.

Lovas Ilona munkái csak karakterüket, illetve a megformálás technikáját tekintve textilek. Alapanyagai — ablakkeret, damil, üvegszál, fémlánc — már kevésbé. De a mű, egy-egy kisablak beszőve „angyalhaj-pókháló” függönnyel, feltétlenül felidéz egy alapvető textilélményt, a függöny-ablak szituációt. Az együttes ennek a viszonynak finoman megteremtett lírai apoteózisa.

Gulyás Kati szeriális munkája, a két párhuzamos, piros-zöld textilhenger különféle viszonya egymáshoz: képzőművészetből ismert, konceptuális plasztikai rendszert vezetett be a textilbe.

Minden kétséget kizárva az 1977-es év velemi főműve Szenes Zsuzsa „Cellája” volt. Beke László leírása szerint: „A Cella egy (meglehetősen hanyagul) berendezett (szűkös) tér (=environment), mely áll egy asztalból, egy székből és egy fekhelyből — mindhárom bútordarab egyetlen összefüggő durva juta-(zsák)vászonnal letakarva —, valamint a helyiség hátsó falát csaknem teljesen elfedő fényképből, amely egy háttal álló fiút ábrázol, megközelítőleg életnagyságban.”

A „Cella” zárt egység, a szemlélő valóban csak szemlélheti, belépni nem tud. A durva zsákvászonnal burkolt tárgyak (bútorok) semmi teret nem hagynak szabadon emberi létezésre. A teret a túlsó végén lezáró illuzórikus távlatot adó fotón a háttal álló fiú sem igazi résztvevője ennek a fullasztó, leples szobabelsőnek, inkább a feltételes külvilágban helyezkedik el. A zsúfoltság és ez az illuzórikusán csatolódó külső tér hozza létre az egész environment pszeudo-perspektíváját. Minden emberi léptékű és valóságos, jelenlévő, de minden tárgynak, tárgyviszonynak van valami megfoghatatlan, megváltozott arányrendje. A fiú, a kert, a jelenlét-hiány kettős érzetét kelti, mint a gondosan-rendetlenül letakart (megvédett?) szobabelső.

Szenes Zsuzsa enteriőrje kettős térérzetet kelt, olyan belső tér (enteriőr), amely kétszeresen foglalja magába a külső teret is (exteriőr): először valóságosan — a cella nyitott oldalán túli tér —, és a fotón látható illuzórikus tér. A bizonytalan pszeudo-lét (a fiú tere, a cella belső, torzított tere) puritán eszközökkel létrehozott plasztikai — tehát térbeli — és textilművészeti (anyag, burkolás, idea) megfogalmazása.

„Ez az a pont, amikor nyilvánvaló, hogy a hagyományos .iparművészet’ kategó1030