Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

mindenáron jósolni akarnának neki: szinte várta, hogy mikor hallja meg a szörnyűt, 'a retteneteset, de nyomban el is szégyellte magát ezért a lealacsonyító gyanakvásért: valójában bármennyire különösen viselkedtek is a jövevények, a bizalmatlanságra igazán nem szolgáltak rá, bár aligha volt tőlük illendő ismeretlen emberekkel ilyen kockázatos témákról beszélgetni, amelyek miatt mind az előadó, mind a hallgatói könnyen Szibéria legtávolabbi szögletébe kerülhettek. Akárhogy állt is a dolog, végtére magyarázatot kell adniuk a látogatásról. De ők egyre csak pörlekedtek egymással, mintha nem egy idegen házba látogattak volna el, hanem a színpadon játszanának, és Dimitirinek meg Dariának csupán az lenne a gondja, hogy őket nézze és csodálkozzon. Nem kizárható különben, hogy szabados viselkedésükkel izgalmukat igyekezték palástolni, helyesebben, hogy viselkedésük akaratuk ellenére lett szabados, ám ha így volt is, attól tán Dimitrinek könnyebb lett? Ellenkezőleg, rá magára is átragadt ez a rosszul palástolt izgalom, homályos és indokolatlan, létéhez nem kötődő, elfogadhatatlan, idegen és ezért súlyosabb, nyomasztóbb, mintha a saját, érthető indokai hívták volna életre. A levegő szinte megsűrűsödött a szobában, nehéz volt lélegzetet venni. És úgy tetszett, még a tárgyakra is átragadt a feszültség, még ők is megneszeltek valamit. Dimitri akaratlanul is édesapja képére pillantott, mintha a megboldogult rendőrfőnök megvédhetné őt, kitehetné a házból a hívatlan vendégeket, nem, nem is vendégeket, hanem a tiltott eszmék csempészeit. „Daria, Daria!” — szólította hirtelen a feleségét, sokkal hangosabban, mint szükséges lett volna, mint az egy higgadt, magabiztos házigazdához illik a vendégek jelenlétében. Daria csodálkozva nézett rá, mintha ő is csak most ocsúdna önfeledt szen- dergésből. Különben lehet, hogy így is volt. Lehet, hogy őt még jobban felkavarta, mint a férjét, ez a váratlan látogatás. Amint meglátta a tbiliszi színészt, helyesebben, amint az magasra lendítette karját, a szeme előtt ott állt, akár egy élő, az édesapja; különben az oka nyilvánvaló: a tbiliszi színész annyira hasonlított az édesapjára, mint egyik tojás a másikra. Az édesapja éppúgy lendítette fel a karját, hazatérőben, hogy lánya nyomban észrevegye az ablakból. Így, feje fölé lendített karral ment egészen hazáig, és egyáltalán nem zavarta, hogy az egész utca őt bámulta, s hogy a csodálkozó járókelők mosolyogva vonnak vállat. Feje fölé lendített karral ment végig az utcán, délcegen, gyönyörűen, mint ez a tbiliszi színész, és mosolygott a lányára, aki orrát az ablaküveghez nyomta. És a lánya visszamosolygott és jeleket küldött neki — kellemetlen, idenéznek —, de ezalatt a lelke örömmel és büszkeséggel telt el, hogy ilyen vidám és játékos kedvű apja van, akárha velekorú lenne, egy kisfiú, a pajtása, és nem az apja, és azonfelül még a tudomány új csillaga, a jövő tehetsége ... És mindenekelőtt éppen ilyen izgatott volt az apja arckifejezése azon a rettenetes, végzetes napon. Azon a rettenetes napon apja nem lendítette feje fölé karját, amikor meglátta a lányát, csupán egy futó és szórakozott pillantást küldött felé, mintegy véletlen pillantást, és ismét visszafordult a részegek felé. A részegek hadonászva rontottak rá egy vézna, hosszú szakállú öregemberre, akit Daria csak később vett észre. Csak akkor látta meg az öreget, amikor apja mellbevágta az egyik dülledtszemű részeget és a többiek rátámadtak, akkor a hosszú szakállú, vézna öreg aprókat, mulatságosakat szökellve elmenekült. Daria éppen ettől az ostoba szökéstől rettent meg, nyomban megértette, hogy baj érte az apját, hogy éppen a bajtól menekül olyan nevetséges módon ez a furcsán vézna, hosszúszakállú öreg. Hogy mi történt vele magával később, arra nem emlékezett, meglehet, hogy fejével kiütve az ablakot, derékig kihajolt és kiabált, kiabált.. . mindaddig, míg az odasiető ismeretlenek el nem vonszolták véresen, üvegcserepektől szabdaltan az ablaktól. Ebben a pillanatban szólította Dimitri: „Daria, Daria!’ — és ő csodálkozva nézett rá, váratlan visszatérítve hangjától Odesszából, a távoli gyermekkorból.. . „Legalább gyümölcscsel kínáldd meg a vendégeket, még azt találják gndolni, miféle maguknakvaló népek" — hadarta tovább Dimitri, mintha mentegetni akarná magát, hogy ilyen durván kiragadta feleségét az ábrándjaiból, vagy mintha annak örülne, hogy végre kiszakadhatott a saját gondolatai közül. „Hagyja csak! Majd legközelebb. Most már igazán nem maradhatunk. Várnak minket a színházban. Vegyük úgy, hogy egyszerűen csak benéztünk, bemutatkozni. Végül is, önök a legközelebbi szomszédaink, és ha hinni lehet Hés/.iodosznak ->a szomszéd ott terem öv nélkül, míg felcihelődik a só-