Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)
tárát kínáló művét olvasta. A mű természetesen nem a családi könyvtár tartozéka volt, hanem az apa egyik tanítványa, a bibliamagyarázatokat szorgalmasan látogató fiatalember nyomta Adrienn kezébe, azzal a rejtett elgondolással, hogy az ilyenformán elméletileg hamvát vesztett lánykát, ő kalauzolja majd a nemi élet rejtelmeiben. Magyarázatul, hogy miként jutott a jeles műalkotáshoz, Adrienn azt hazudta, hogy véletlenül vásárolta az antikváriumban, bűntársát tehát nem adta ki. A megbotránkozott atya kirántotta a könyvet Adrienn kezéből. Nem fenyítette meg ott helyben, hanem komor hangon közölte, hogy a megérdemelt büntetéssel majd este sújt rá. Akárcsak többi eljárását, ezt is megideológizálta: — „Kóla senki se mondhassa, hogy első indulatában verte meg a lányát. Ez nem méltó civilizált emberhez”. Nem! Ö nem dühből, hanem hidegvérének birtokában, nyugodt idegekkel osztja ki lányának a jogos büntetést. így is történt. Adrienn még most is élénken emlékezett arra a borzalmas félelemre, ami a tettenérés és a fenyítés között eltelt időben végigdidergett testén-lelkén. Minden pofon tízszeresen fájt. Ahogy a Biblia mondja: — „verd meg a te fiadat és megtartod az ő életét.” Az apa semmit sem mulasztott el, hogy a leánya megérdemeljen egy luxuslakást az öröklétben. Ekkor kezdtem megérteni Adrienn kétségbeesett, gyakran párhuzamos erőfeszítéseit a férjhezmenetelre, hiszen ez látszott a szabadulás, a függetlenség legbiztosabb útjának. Az adott körülmények között se közel, se távol semmi biztató nem tűnt föl, azért koncentrált épp énrám. Irántam táplált szeretete minden bizonnyal ebből fakadt, noha őszinteségéhez nem fért kétség. Első pillanatra ez a helyzetfelmérés világosnak látszott. Később annál kevésbé, megszaporodtak a homályos mozzanatok. Adrienn kétszer volt férjnél, a házasság mindkét esetben fölöttébb gyorsan csődbement, ennek dacára feleségként hajlandó lett volna elhagyni a szülői házat.. A derűlátás diadala a borúlátás fölött. Azt azonban, hogy a saját lábára álljon, s úgy mondjon búcsút szüleinek, a leghatározottabban visszautasította. Holott lakása is lett volna, legbizalmasabb barátnője, aki nemrég vált el, örömmel osztotta volna meg vele tágas rózsadombi lakását. Ezen a téren tehát nem volt akadály. Senki nem vethette Adrienn szemére, hogy nem közlékeny, otthoni életéről sok mindent elárult, barátnői, hivatali kollégái e közléseire támaszkodva iparkodtak rábeszélni, hogy költözzék el hazulról. Ez még az én föltűnésem előtt történt. Én örömmel támogattam volna a tervet. Adrienn azonban kerek-perec visszautasította, hogy a szülői házat elhagyja, konokul a fejét rázta s nemhogy érvelni, beszélni sem volt hajlandó, mi az elhatározás oka. Nem értettem ezt a vonakodást, mint ahogyan baráti környezetében senki nem értette, hiszen ez volt az egyetlen ésszerű megoldás. Említettem volt, hogy Adrienn bőven szolgált adalékokkal családjuk életéről, a legteljesebb őszinteség látszatával. Ám amit mondott, az az igazságnak mindig csupán az egyik fele volt, a másik fél létezését csak mostanság sejtettem meg. Valamikor, még viszonyunk korai szakaszában Adrienn kifecsegte, hogy amikor meztelenül fekszik a fürdőkádban és „apuka” belép, „mindig nagy szemeket mereszt rá”. A szokatlan helyzet, s a hozzábiggyesztett „mindig”, fölajzotta kíváncsiságomat. Megpróbáltam végére járni a dolognak, de újra és újra bezárkózott, végül indulatosan visszautasította tapintatlan érdeklődésemet. Ehelyett elárasztott szimultán vallomásai újabb hullámával. Most végre kiderült, hogy a „mindig” pontosan az őt megillető helyet foglalta el a mondatban. A Kövesfalvi családban a hasonló rajtaütések, meglepetések napirenden voltak. Még pedig annak a körülménynek egyenes folyományaként, hogy a fürdőszobának, amint ezt magam is tapasztaltam, nem volt kulcsa. Említettem, hogy az apa minden erejével azon iparkodott, hogy nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látszódjék, tehát kerülte a civakodást. A felesége lassan beletörődött, hogy a házban egy akarat van: — a férjéé. Egy dolgot azonban nem volt hajlandó elviselni, bármennyire hozzászokott a tűréshez, mindannyiszor szenvedélyesen fölcsattant, valahányszor az Istennel és a 971