Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)

Adrienn jelenleg huszonhetedül évét taposta. Semmi jel nem mutatta, hogy apa és lánya viszonyában gyökeres változás következett volna be. Adrienn nem élhette a maga életét, noha már régen elérte a felnőtt kort, az igazságra vezérlő kalauz szerepét továbbra is az apa látta el. Tikkadt kíváncsiság fogott el, mi minden történt azóta, hogy Kövesfalvi „meggyőzte” lányát a spenótfogyasztás üdvös voltáról. Kérés nélkül megtöltöttem konyakkal a bébi ételmérőt, hadd beszéljen Adrienn, ha már rászánta magát.

Viszonyunk derekán megajándékozott egy apró, leporellószerű fénykép-sorozattal, amely fejlődéstörténetét illusztrálta. Itt fekszik előttem az album, benne a hároméves Adri fotója: — pufók arcocska, a homlokot csaknem teljesen elborította a ráboruló sűrű haj, alóla szelíd, álmos gyerekszem csodálkozik elő, telt szája érzéki, mint egy érett nőé. Magam előtt látom a nagydarab embert, nyakig az erkölcsi világrendben, s látom két lapát kezét. Egy nehézsúlyú öklözőnek van szüksége ekkora bunkó patákra. Döbbenetes volt az aránytalanság a hamvas gyermekarc, és a félelmetes végtag között.

Most értettem meg Adrienn előbbi zavaros mondatát: — „a spenót, apuka, kérem”. Apja minden kérdésére, kívánságára, parancsára gépiesen ezzel az „apuka kéremmel” válaszolt, idestova huszonhét éve.

Gondolkodás nélkül, gépiesen, szertartásszerűen tolultak szájára a szavak. Igen gyakran félrefogott.

— Nem tudod, hová tettem a szemüvegemet? — kérdezte az apja.

— Igenis, apuka kérem — válaszolta Adrienn, mint egy alvajáró.

Annyira meggyökeresedett benne ez a szokás, hogy nem egyszer, ha azt kérdeztem tőle:

— Kérsz kávét?

— Igenis, apuka kérem — válaszolta Adrienn, mint egy alvajáró.

— Velem vagy! — kiáltottam rá. — Nem apáddal!

— Ja, igen — mondta s a következő másodpercben bocsánatkérőn nyújtotta felém a száját:

— Puszi.

Egyszóval, amikor elbeszélte a spenót-históriát, Adrienn beavatott a titokba, hogyan vált benne úgyszólván gépiessé az „igenis-apuka-kérem”.

Révült szemmel simította hátra a haját, mélyet szívott a cigarettából. Szenvtelen hangon beszélt, mint a szellem, ha az asztalnál ülők megidézik:

— Nekem otthon mindenre azt kellett válaszolnom, „igenis, apuka kérem”, „igenis, anyuka kérem”, vagyis sohasem volt szabad ellentmondanom.

— Anyámat elfoglalták a saját őrültségei, így engem főleg az apám nevelt. Még nem jártam iskolába, tehát négy-öt esztendős lehettem, amikor napról napra megismétlődött ugyanaz a jelenet. Mint minden gyerek, mélyen elmerültem a játékba. Apuka egy darabig nézte, hogyan játszom, aztán rám szólt:

— Adri, hozd ide a mackót!

— Igenis, apuka kérem — mondtam, mert erre korán rászoktatott, de tovább játszottam.

Apám még néhányszor megismételte a fölszólítást, mert — ezt sokszázszor elmondta — a „gyerekkel türelmesen kell bánni”. Csak ötödszöri, hatodszori fölszólí- tás után következett a fenyegetés, ugyanolyan halkan, mint ahogyan először szólt. Megfigyelhetted, apuka sohasem emeli föl a hangját. Szóval a végén így szólt:

— Hozd ide, Adri. Különben megverlek. Hármat számolok.

Eleinte nem engedelmeskedtem. Olyankor megvert. Lassan ütött, jobbról-balról, az arcom csak csípett, a seggem sajgott. A fejemet gondosan kímélte, mert a koponyára mért ütések veszedelmes szövődményeket válthatnak ki. Meg is mondta:

— Azért nem ütöm a fejedet, mert nem akarom, hogy hülye légy.

— Megtanultam, hogy ha nem viszem oda neki a babámat, vagy a mackómat, kikapok. Tehát mire a kettőhöz ért a számolásban, úgy rohantam hozzá, mintha puskából lőttek volna ki. Ilyenkor megsimogatott:

— Jó kis gyerek vagy, Adri.

— Igenis, apuka kérem/'

969