Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Kovalovszky Márta: Századvég előtt (esszé)
KOVALOVSZKY MÁRTA Századvég előtt Micsoda? Századvég? Máris? Azért ott talán még nem tartunk!? Aggodalomra semmi ok, és egyébként is hiábavaló: másfél évtized múlva már századvég sem lesz, csupán századelő (egy másik századé), sőt: ezredforduló. Legjobb, ha méltósággal tudomásul vesszük a tényeket: a hangulat mostanában igazán századvégi, hitelesen és meggyőzően az. Május 24—29. között volt látható a városligeti Műjégpályán három fiatal művész (Böröcz András, Koncz András és Révész László) Hanglemez című kiállítása. A megnyitó délutánja és estéje különféle események és jelenségek, tárgyak (köztük hagyományos értelemben vett műtárgyak) és jelenések kényelmesen, mégis ritmikusan váltakozó láncolatává fűződött össze — csaknem éjfélig. A kiállított képek, grafikák, szobrok és envirommentek ezen az estén odaillő, de nagyon tartózkodó háttért szolgáltattak a többi látványosságnak, keretet és helyszínt az elhangzó zenéknek és a résztvevők tevékenységének, beszélgetés-mozgás-nyüzsgés-lélegzés-keltette hangjainak. A beesteledő tavon habszivacs-csónakok úsztak, gyertyalángokkal megvilágítva, bizonytalan evezőcsapásokkal haladtak, miközben szólt a zene, Mártiba István műve. Az épület egyik helyiségében előadások, vetítések zajlottak: tükrök verték vissza érthetetlen és szépséges alakzatokban a mozgóképeket, három vetítő kép-sugara keresztezte egymást, doktor Faustus játékaihoz hasonló, bűbájos „tűzijáték” folyt kint és bent. A megjelentek kivétel nélkül habzó, könnyed, eleven és eufórikus félnapra emlékeznek vissza; a rendnek (rendezettségnek) és a felszabadult kötetlenségnek, a komolyságnak és a groteszkbe-iróniába hajló játékosságnak, az észrevétlen psendességnek és a sokféle eredetű hangzásnak olyan együtt-létére, amely mostanában gyakori és egyre otthonosabb. Amikor a résztvevők — egyrészük maga is „szereplője” az estnek — elmesélték nekem a történteket, úgy éreztem, hogy a dolog máshonnan ismerős, egy másik század végéről. Éppen száz éve, hogy Stróbl Alajos a Képzművészeti Főiskola tanára lett, és berendezkedett az Epreskert egyik műtermes házában. Hamarosan benépesült a ház és a kert, és nemcsak szobrokkal, márvánnyal és gipsszel, de furcsa emberalakokkal, jelenetekkel, ünnepélyes menetekkel, színpompás látványosságokkal is. Lyka Károly így emlékezett vissza a mesterre és az általa rendezett különös játékok atmoszférájára: „Alig hogy a nap fölkelt, már talpon volt. Nekiesett az agyagkupacnak, tempo furiosoban gyúrni-mintázni kezdte, nagy márványdarabakat cipelt ide-oda az Epreskert fái és mesterséges romjai közt, tollas reneszánsz kalpagot csapott fejébe, hamar lovára kapott, megfújta a kürtöt, majd gyorsan visszafutott az agyagkupachoz, sebbel-lobbal mintázott, még az ebédhez sem volt ideje, minden hirtelenül sürgős lett. Szertelen lelkessége gát nélkül tör ki, romantikus játékok, látványosságok rendezésére, sürgött-forgott ilyenkor körülötte mindenki, tanítványai, néhány modell, akiket hamar színes középkori öltözetbe bújtatott, és így tovább.” (Lyka Károly: Vándorlásaim a művészet körül. Bpest., 1970. 301—3. 1.) Igen, mások is leírták a lovagjeleneteket megelevenítő, „középkori” tollforgókat, köntösöket, páncélokat, uszályos ruhákat viselő hölgyeket és urakat, a titokzatos élőképekbe merevülő művésznépség dekoratív forgatagát és felvonulását a kert homályában, a fáklyás csónakázásokat a városligeti tavon, melyeket sápadt holdfény és bágyadozó mandolinzene kísért, vagy a téli álmát alvó fehér park hó- és jégből mintázott lovasszobrait, sok927
