Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A MAGYAR SZOBRÁSZAT JELENE II. - Kovács Péter: Mulandó anyagok (tanulmány)

volt. A lépésnek persze ott is következményei lettek, ahova irányult. Ebből itt csak annyiról lesz szó, amennyi a matéria kérdését illeti.

Először persze úgy tűnt, hogy a változás valóban csak a textil műfaját érinti. A szobrász-céh hagyományőrei nem is igen figyeltek föl a történtekre, mert az egész nem rájuk tartozott. Közben azonban a puha és nem formatartó anyag szépen bevonult a plasztika terrénumára. Filcből, hennyóselyemből, gyapjúból, vászonból, sőt néha csak valamilyen textil-szálból alakított kompozíciók jelentek meg a kiállító- termekben. Balázs Irén, Szabó Marianne és mások bábukat készítettek és mutattak be, Hübner Aranka és Szilvitzky Margit — majd néhány fiatal is — az újkonstruktivisták üveg-fém tárgyaival feleselő textil-reliefeket és térplasztikákat alkottak. Az egyik esetben a puha, melegtapintású felület, s a figurák magúik is a gyermekjátékok kedves világát idézték. A méretek azonban meghökkentettek: ezek a bábuk nerpcsak úgy vannak, mint játékszer megfelelőik, hanem egyszersmind belakják, berendezik és kibélelik azt a teret, amelyben mi élünk. — És ebben a pillanatban már többet is tesznek, mint a hagyományos szobor, amelyik mindág a térnek csak egyik tárgya marad. — A másik esetben pedig az egzakt forma és a lágy anyag közti ellentétből fakadnak olyan bizarrul ambivalens hatások, amire sem az igazi textil, sem az igazi plasztika nem ad önmagában lehetőséget.

A textil mint plasztika erőteljesen hozzájárult a pop és a concept art elterjedéséhez is. E téren a legtöbbet talán Attalai Gábor, Szenes Zsuzsa és a fiatalabbak közül Gecser Lujza, valamint Kelecsényi Csilla tette.

Miközben az egyik oldalról Schaár Erzsébet hevenyészett megjelenésű kompozíciói ostromolták a hivatalos kiállítótermeket, s a másikról szinte észrevétlenül a plasztika igényével fellépő textil is beáramlott oda, egyetemi klubokban, kultúrhá- zakban már egy olyan új, fiatal művésznemzedék jelentkezett, amely számára az egyes műfajok kereteit meghatározó íratlan és írott szabályok, törvények egyszerűen nem léteztek. Szentjóby Tamás 1969-ben állítatta ki Háromszemélyes hordozható lövészárok című művét. A vékony lécekből, nádból, gézből eszkábált szerkezetnek mára csak a hírét és a fényképét ismerjük, mégis méltán tartjuk számon a korszak igazi remekei között. A maga tökéletes alkalmatlanságával — nemcsak a címben jelzett, hanem akármilyen más célra is — az emberi kiszolgáltatottsággal és minden háború, erőszak reménytelen céltalanságával kapcsolatban az asszociációk végtelenül gazdag sorozatát szabadította fel a gondolkodó nézőben. A puszta művészi gondolatnak ez a fajta demonstrációja még ennél is anyagtisztább módon valósult meg olyan „akciók” formájában, mint Méhes Lászlónak az 1970-es Gyéptégla-oázisa, amely természetszerűleg már a maga idejében is csak fotó formájában juthatott el a kiállítóterémig.

A képen maga Méhes László látható, amint egy apró gyeptéglán áll a budapesti Felszabadulás tér forgatagában, valami furcsa merevséggel a tartásában — nyilván, hogy le ne csússzon a tenyérnyi zöldről az aszfalt sivatagába. A fotót nézve ismét csak Schaár Erzsébet kompozíciói jutnak az eszünkbe, az ő világárva figurái a mindennapok emberépítette terébe. Persze, az ő esetében egyáltalán nem volt közömbös a figura téri helyzetének a plasztikai meghatározása, azaz maga a szobor. Ezzel szemben Méhes számára elsősorban az asszociációs lehetőségek voltak fontosak. Az már csak a ráadás (és csaknem a véletlen ráadás), hogy a gyeptégla az idegen környezetben szinte önkéntelenül posztamenssé vált, s az odaszorul t- me ne kü 11 művész alakja a közömbösen nyüzsgő, rohanó forgatagban ugyanolyan tárgyszerű szenvtelen- séggel jelent meg, ahogy a városi tereken az igazi szobrok is álldogálnak.

Az anyagban is megtestesülő maradandóság ellen az eddigieknél is következetesebb támadást jelentett Pauer Gyula pszeudo-plasztikája. Pauer 1970-ben fogalmazta meg manifesztumát, amiben többek közt a következőket írta: „A PSZ'EUDO-szo- bor plasztika, amely önmagát, mint manipulált plasztikát mutatja be és ezzel a manipulált egzisztencia létét bizonyítja. A PSZEUDO önmagát leplezi le, mint hamis képet vagy legalábbis mint összetett, hamis látszatot is adó objektumot.”

924