Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A MAGYAR SZOBRÁSZAT JELENE II. - Kovács Péter: Mulandó anyagok (tanulmány)
.hagyták az ablakot is, hogy szabadon lépjenek a térbe, s úgy viselkedjenek, akárha plasztikák lennének. Mindebben persze nem kis része volt a sokasodó külső hatásoknak. Az utazási lehetőségek és az információk mind szabadabb áramlása elérhető és tapintható közelségbe hozott sok mindent, amit akkor már csaknem fél százada burkolt a messzeség homálya. A modernekről — a kubistákról, a korai és későbbi nonfiguratívokról, s általában mindarról, ami eltért a provinciális, középosztálybeli ízlés normáitól — a hírek csak szórványosan szivárogtak, inkább csak furcsaságok, megmosolyogtató kuriozitások terjedték. Egy-egy makacs hazai követőjük vagy propagátoruk csaknem automatikusan szigetelődött el és került a művészeti élet peremére. Kivételes volt a felszabadulást követő néhány rövid év, amikor az Európai Iskola körött csoportosuló progresszív művészet is teret kapott. Nagyon jellemző, hogy az ötvenes években a művészeknek egy olyan csoportja is egyetértett az ő elnyomásukkal és ki- szorítottságukkal az összes lehetséges nyilvános fórumokról, amelyik pedig maga is szenvedett az új kurzus nyomásától. A bekövetkező változásnak azonban megvoltak a sajátos belső okai is. Ezek részben — bármilyen meglepő — éppen az ötvenes évek művészetpolitikájában kereshetők. Egyrészt a természetes ellenhatásban, az akció-reakció logikájában, amely hatott a művészek, sőt a közönség körében is; tudjuk, minél jobban tiltott egy gyümölcs, annál vonzóbbak az ismeretlen ízek. Másrészt ezek az évek áttételesen is segítették a változás folyamatát. A szobrászatnál maradva: a két világháború között legjobb szobrászaink számára a kisplasztika (s persze korlátozottabb mennyiségben a síremlékek készítése) jelentette a megélhetést. Az ötvenes évek azonban nemcsak a nyilvános fórumokat zárták el a valódi művészet elől, hanem egyszersmind megszüntették a gazdasági lehetőségeit annak a polgári rétegnek, amely mecénásként korábban nagy részt vállalt a kisplasztikákban manifesztálódott értékek megőrzésében. A hivatalos kultúrpolitika ugyanúgy bekebelezte a kisplasztikát, mint a köztéri szobrászatot. Egyetlen mecénás és egyetlen elvárás maradt a piacon, s a művész vagy megtanult alkalmazkodni, vagy kiszorult a pályáról. — Persze — a példa kedvéért — mindezt most leegyszerűsítettük. A valóság (mint mindig) bonyolultabb és összetettebb. A kialakult helyzetet lényegében azonban mégis ez a kép jellemezte. Érdemes fölidézni Vilt Tibor példáját. Ö az ötvenes években állandó résztvevője volt a nagy köztéri pályázatoknak. Saját szavai szerint, mint „szobrot készítő mesterember” bármilyen elvárásnak eleget tudott tenni. Igaz, neve a pályázatok nyertesei közt nemigen szerepelt, de a tiszalöki erőműhöz készült kompozíciója, a Villamosság allegóriája egyik legismertebb emléke lett a kor hivatalos művészetének. — Nem itt a helye, hogy részletezzük Vilt küzdelmét ezzel a feladattal. Lényegesebb számunkra, hogy műterme mélyén ezékben az időkben is megmaradt ugyanannak a nyughatatlan fantáziájú kísérletezőnek, akinek kortársai még a harmincas években ismerték meg. Akkoriban „előfizetőket” gyűjtött kisplasztikái számára. Potenciális vevői közül azonban senki sem maradt az ötvenes évekre, s a műteremben készülő tárgyakat nem is láthatta rajta és barátain kívül senki. Így hát csaknem értelmetlenné vált készítésük is. A művészt azonban ez — szerencsére — csak annyiban érintette, hogy az agyagban, plasztilinbán felrakott kompozíciókat legfeljebb ha gipszbe öntötte (de nem mindig), s nemes anyagban egyetlen darabot sem valósított meg egészen 1965-ig, első felszabadulás utáni egyéni kiállításáig! A közönség elé kerülés reménytelensége, az eladhatóság lehetetlensége meglepő módon felszaba- dítólag hatott Viltre; megszabadította minden zavaró korláttól, attól a legrejtettebb befolyásolástól is, amit egy feltételezhető vevő tényleges vagy csak elképzelt ízlése jelenthetett. Nem véletlen hát, hogy 1965-ben éppen az ő kiállításán jelentek meg az első olyan bizonytalan műfajú kompozíciók, amelyek nyilvánvalóan nem voltak kisplasztikák a szó ortodox értelmében, s közben más nevet sem igen lehetett találni meghatározásukra. Az állati lapocka-csontból, gipszből és drótból eszkabált Fejet 921
