Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Várady Szabolcs: Egy közös dal emléke, "És mást sosem" (versek)
„És mást sosem” Aztán az országúiról letértünk a hegy felé az új (betonúton. Micsoda villák! Balra kanyarodtunk, itt még most alakult csak az új tájkép. Majd keskeny, hosszú kapaszkodó jobbra, elegáns villasor mindkétfelől. De ahogy a szürkület ereszkedett “lejjebb, a fénnyel együtt apadt a fényűzés. Eleinte csak itt-ott, szinte lopva egy-egy parasztház. Meredekebb lett az út, fák gyűltek mellé, tölbb s több, hol vagyunk hát — ez már talán nem is a világ, azt gondoltad, abban az erdőben azon az utcán, egy film pereg, benne mi, azt gondoltam, álomdíszletek között kézen fogva, csak még, csak még, tartson még, meg ne szólalj! De szűrődött felénk már a finálé. Elapadt az út, és az erdőben, külön, ott állt a legeslegutolsó ház a világon, és zengett. Kis vályogház, szerszámok a falnál, szénaboglyák, és az ablakon dőlt ki a zene, tombolt az erdőn! Brahms volt, semmi kétség. Mert aztán persze megszólalt a bemondó, és aztán persze mi is hazamentünk, és az egy hetünk éppen befejeződött, és nem lett egy napunk se több azóta, és ezt hogy is lehetne még egyszer, és mégis, mégiscsak.
