Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - Király László: Vízhullám, Amália (versek)

Amália

AlászáU a hó, ím aláfestik, mintha sóhajtania hosszan: A-má-li-a! — de Amália sehol, elsuhogott már, messze, se erre, se arra, lágy lankáival, hasa hűs pelyheivel, és decemberben szekere doccen a köveken, érkezik patkós pattogással — nincs-, itt nincsen langy nyugalomban heverő semmis-kedés, csákány csattan, fejsze sújt majd,

homályban ablakok esti bamba fénye, vége a sunyi, boldog leskelésnek, hajnal fagyában csontkakas csdkordul, megbújva zúzmarában a dermedt gépkocsi-barmok; ahány út, kifut a látható világból, ■ elkíséri monostori kongó -éroharangszó, mintha -szablyával vágná a ködöt... — (Refr.:) — Ó, igen,

édesem, idegenem, így lesz az emberből

kolozsvári tölgyfapoéta,

szamosi -párákat terelő juhász,

ropogó csengőszók, jeges vonatfüttyök

céltáblája, pengő ideghárfa, mígnem

föibukkan sárga téli napként

egy bizonyosság, a végső,

s attól kezdve oly jégtiszta minden,

metsző-egyszerű,

amint fejünk körülzörgik

sörét'hópelyhekfcént

emlék a(no)máliák.