Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

óhajtott menedéket látta a halálban. Attól fogva, hogy Dimitri felesége .lett, egyetlen igyekezete volt csak: hogy róla gondoskodjék, őt szolgál ja, egyetlen öröme — ha örömet szerezhetett neki. És mégis, tévedhetetlen női ösztöne megsúgta neki, hogy mégsem lehet férjének feddhetetlen társa, mert nem teljesítette asszonyi kötelességét — társával nem ízleltethette meg az apaság örömét. De lénye, az élet kegyetlen viharaitól megtörve, annyira elerőtlenedett és megdermedt, hogy már nem merészelt új hajtást növeszteni, bár szenvedélyesen kívánta és forrón imádkozott érte. A férje tekintettel volt rá, és soha nem tett szemrehányást, de ő maga titkon bánkódott meddőségén éppoly keserűen és vigasztalhatatlanul, mint édesanyja, nagyszülei és édesapja korai halálán.

Az élet pedig ment a maga útján. „Van szerencsém! Van szerencsém!” — bókolt Vezirisvili ezredes a tarka napernyők alól kacéran kitekingető hölgyeknek, mint annak előtte, és fel-alá száguldozva táncoltatta kancáját. De a munkásnegyed egyik esőáztatta, mohos, rogyadozó viskójában már második éve görnyedt az asztal fölé, mintha térde-könyöke ráragadt volna, egy bozontos, nagyszakállú munkásember, Iváné Szogorasvili, és szemét vakolásiig erőltetve, a szilács fényénél fordította a „Kommunista Kiáltványt”. A kék zubbonyos munkások szüntelenül az utcán gyülekeztek, és vörös zászlót bontva a Marseillaise hangjaira meneteltek végig a városon. A polgárok mindenfelől elősiettek, eszmecserét folytattak, évődtek, vitáztak a tüntetőikkel, de a birodalom nem ért rá vitatkozni, a birodalom érezte, hogy ütött az utolsó órája, hogy már nem futja idejéből céljainak megvalósítására, és megkísérelte, hogy egyetlen csapással, erőszakkal érje el azt, aminek éppen a saját terve alapján fokozatosan, az idő múlásával apránként és szinte maga magától kellett volna megvalósulnia. A cári helytartó korábban kitervelt alattomos ármánykodása most nyilvánvaló önkénybe csapott át, gátlástalanul tombolt a könyörtelen terror. A börtön zúgolódott, nyögött. A börtönudvarra dübörögve gördültek be az elkobzott földalatti nyomdákkal megrakott parasztszekerek. Az egész ország egyetlen hatalmas börtönné változott. A feldúlt falvak helyén katonai táborokat létesítettek. A templomokban és kolostorokban csapatok állomásoztak. A katonák pálinkával itatták le az apácákat, és arra kényszerítettók őket, hogy táncoljanak. Most már csupán a bomlott agyú- ak ábrándozhattak szabadságról, önkormányzatról, esküdtszékről vagy arról, hogy Tiflisz főiskolát kapjon. A cenzorok tollal a kézben éberen virrasztottak, sehol, még véletlenül sem csúszhatott át a szó: „Georgia” — vastag, dupla vonallal törölték ki, és akkurátus, elszánt betűkkel azt írták föléje: „a mi vidékünk”, „a mi tájaink”, de nem hiába mondják, hogy minden kár haszonnal jár. Kitűnt, hogy Georgia még mindig nem halott, bármennyire is kedvére lett volna ez sokaknak, most is csak aludt, bár tompa, mély álommal és most, hogy ilyen durván, ilyen kíméletlenül riasztották fel, talpra ugrott, körülnézett és megrázta fejét, hogy elűzze az ármányos bódulat maradványait is, mely egyre fátyolozta gondolatait. A Nuri bazár antikváriusának bódéja előtt esténként egy tűt sem lehetett leejteni. Vitatkoztak ott mindenről, amiről csak vitatkozni lehet, amiről két különböző véleményt lehet hangoztatni. Igaz, ezek a viták egyelőre még gyakran vezettek ellentétes, végletes ítéletek ütközéséhez, és eszmék cserélése helyett szőrszálhasogatásokba torkolltak, amelyekben a vitázó felek okvetlenül győzelmet kívántak aratni egymás felett, ám az ügyet szolgálták, új igéik, új meggyőződések, új törekvések születtek.. . Vagyis a lélek mélyén ők már régein megszülettek és eltemettettak, s most végre a levegőtlenségtől fulladozva rejtekhelyükből előtörtek a szabadba, a fényre, mintegy másodszor születtek, és ezúttal végérvényesen, mindörökre. Türelmetlen reménységgel, mint haldokló az oxigéntömlőt, várták minden reggel az újságokat. A vitatkozó felek négyrét hajtott újságokkal hadonásztak egymás orra előtt, egyesek az Ivériával, mások a Kvalival, mintegy jelezve, hogy nem a levegőbe beszélnek, hanem megalapozott gondolatokat hangoztatnak. Átmeneti időszak volt, amikor az elmúlt évszázad a végét járta, avítt és szenilis, velejéig rothadt, megszámlálhatatlan bűnétől és nyavalyájától, homlokán viselve tehetetlensége bélyegét, már nem e világhoz tartozott; a rá878