Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

formán ingatta fejét, miközben mindenfelé bókolt, s nyalkán üdvözölte a tanka nap- emyős hölgyeket, akik ott tülekedtek az úttest két oldalán. „Van szerencsém! Van szerencsém!” A szállodákban egymást érték a cilindert, barettet, fezt viselő külföldiek, akik csak azért érkeztek ide mindenfelől, hogy szemügyre vegyék az „ígéret földjét”, nincs-e rajta valamicske, amiből hasznot lehetne húzni. Maga az „ígéret földje” pedig három bálnán nyugodott — közszájon forgott zengő, titokzatos, varázsigének hangzó nevük: Rothschild, Mantasev, Nobel. De a város fele, csak úgy, mint azelőtt, üres hassal tért nyugovóra. Így mondta a marna, aki most egy szegényember viskójában üldögélt, egy haldokló kisgyerek ágya mellett, és fűt-fát ígért neki — a halhatatlanság csodaszerét, ingyenes tanulást a gimnáziumban. Az elcsigázott gyermek a boldogságtól elkerekült, csodálkozó szemekkel nézett rá a rongyhalom alól. Ügy tetszett, hogy álmodik, de legalábbis már a mennyországba jutott, és ez a gyönyörű, illatos, elegáns hölgy — égi angyal. És a szomszédos viskóban is egy szakasztott olyan kisgyermek viaskodott a halállal, és bármennyire szenvedett is a mama, valamennyiükre kevés volt egymaga. Arcához szorította rózsaszínű selyemkendőjét, és csöndesen sírdogált. Az ajtó előtt ott állt a fogat. Estére vendégeket várt — Tifliszből érkezett színészeket, és addig még annyi tennivalója akadt. A mama szeretett a vendégek között forgolódni, és nemcsak mint háziasszony: mindenekelőtt ízlésével és műveltségével kápráztatta el látogatóit. „Taszó Erisztavi — jegyezte meg csak úgy, mellékesen, szelíd mosollyal — Taszó Erisztavi nem egyszerűen a mi Ophéliánk, hanem maga Georgia, aki abba pusztul bele, hogy törekvéseit semmibe veszik.” És amikor az elbűvölt vendégek, jóllehet kicsit már italosán, szívből jövő őszinteséggel azt mondták, hogy nemhogy a rendőrfőnök hitvesétől nem vártak volna ilyen magas gondolatokat, de szellemi atyáinktól és a felvilágosodás úttörőitől sem, a maga örömében és büszkeségében a hetedik mennyországba röppent: már kikísérte a vendégeket, de még mindig nem tudott lecsillapodni, és egyre azt hajtogatta a papának: „Hallottad, mit mondtak ezek a kedves urak? Hiszen ez az úri társaság színe-java!”. Az élet pedig lüktetett, az élet pezsgett. A Vámhivatal meg a rendőrség éjjel-nappal résen volt, mégis a „fekete piacon” mindenhez hozzá lehetett jutni. Mindenki, akinek volt csónakja, és éjjel inam félt az utcára lépni, csempészettel foglalatoskodott, mint ahogy korábban halászattal vagy kukoricatermesztéssel. „Ha ez így megy tovább, hamarosan külön-ikülön lakat alá dughatok mindenkit, magamat sem kímélve” — mondogatta csüggedten a rendőrfőnök. Alat- tosai, bajuszos rendőrök, a színpadot rendezték be a teraszon, a házi előadáshoz: kedvező pillanatban eloroztak egy üveg pálinkát a tálalóból, és azt nyakalták, miközben a háziak fiára kacsintottak. Az élet lüktetett, az élet pezsgett. A színpadon Nato Gabunia ajkai közül rózsát és ibolyát hintett. A fiatalok felkapkoditák, és a keblükre szorították a virágot. Alakszandre Kazbegi tőrtáncot járt. Rákövetkező nap, a Nuri bazárban, az antikvárius bódéja előtt sorban álltak az embereik — valameny- nyien Kazbegi könyvét akarták megvásárolni. Maga az író pedig késő estig ült szállodai asztalánál, új regényét írta. Az asztalon előtte feküdt a Droeba egy száma, amelyben egész munkásságát szürkének és jelentéktelennek minősítették. Elég volt egyetlen pillantást vetnie az újságra, és a toll megállt kezében. Az utcáról duhajkodó matrózok részeg lármája hallatszott. Másnap reggel a sikátorban átvágott torkú férfit talált a rendőrség. A hullát elszállították, a vértócsát sebtében felhintették homokkal. Az élet lüktetett, az élet pezsegve túlcsordult, akár a habzóbor a magas, karcsú serlegekben. A tengerparti fasorban egy fogat hirtelen lelassított, majd megállt, s egy drágaköves gyűrűvel ékesített ujj magához intette a postahivatal kapujában ácsorgó utcalányt.

Mindössze ennyi volt, amit Odesszába utazásáig az emlékezetébe vésett. És hét év múltán, amikor tanult és családos emberként hazatért, annyi változás fogadta, hogy éppúgy hozzá kellett szoknia mindenhez, mint feleségének, aki életében először járt Batumiban. A hóbortos német által telepített kert zöld felhőként lebegett a város és a tenger között: „Azelőtt itt csak szemét meg homok volt” — magya875