Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)
OTAR CSILADZE Vas-színház (részletek) A földet szekereken szállították ide. A gödrökben zavaros víz bugyborékolt. A gödrök között, szertedobálva, rongyba bugyolált gyökerű csemetefák — egy hóbortos német a fejébe vette, hogy kertet telepít ide. A kikötőben néhány korhadásnak indult bárka súrlódott egymásnak, oldalvást. A tenger zöldes tükrén egy árboc elgörbült képmása himbálódzott. Sirályok rikoltoztak, kacagtak. A parton döglött ló hevert, oszladozó hasából hirtelen egy patkány ugrott elő, lövedékként szelve a levegőt, és beleloccsant a vízbe. „Meg sem áll Törökországig” — mondta az apa. De legcsodálatosabb a tejesember volt. A tejesember kannája, fehér gőzölgő nyelvét nyújtogatva roppantul izgatta. Miagának a tej es embernek fejét pedig foaSlik fedte, szájából hosszú, tarka csibuk meredezett, amelyet örökösen szűr csői ve szívogatott. „Beduglak a köcsögömbe — sose talál rád az apád” — mondta, és mosolygott hozzá. Az üres tejeskannával együtt elvitte az előző napi maradékokat is. Áporodotl szag maradt utána, langyos és nyirkos. Így kezdődött a reggel. Este pedig szakadatlanul érkeztek a zöld kerítéskapu elé a vidám vendégekkel megrakott konflisok, hinták, parádés fogatok. Fantasztikus, csillapíthatatlan lárma kerekedett: lovak nyerítéséből, prüszköléséből, kocsisok káromkodásából, csengő asszonyi nevetésből, öblös férfiiha- hotából, és persze a fülsiketítő revolverlövésekből (a golyóktól átlyuggatott mennyezet mostanság is beázott, pedig hányszor javították már azóta: így azután valahányszor esni kezdett — vagyis szinte naponta —, telerakhatták a szobát dézsákkal meg tálakkal). Dübörgött az aranyozott kandeláberekkel ékes zongora, csillogott, akár egy szentképtartó. Pattogtak a gyertyák, és forró sztearin-könnyeket ontottak. Az almáriumban összecsendüit az edény. Az asztalról lehullott villa úgy árválkodott a vendégek topogó -lába alatt, akár egy kitépett babakar. Még nem volt világos, hogy valóban mit is ünnepelnek — aizt-e, hogy megszabadultak -a kétszázéves igától, vagy csupán magát a kétszázéves évfordulót —, de akár így, akár úgy, az ünneplés helyénvalóbbnak látszott, mint a búslakodás, minthogy vége szakadt a végeláthatatlan hányódásnak, és nem kellett többé attól tartani, hogy egész városuk, házaival, boltjaival, tengerével és esőjével egyetemben, holnapra már nem ott lesz, ahol tegnap volt. És újra földübörgött a zongora: „Lám, itt jön a kedvesem, lálálá, kendőm elvetem, lálálá...” Tíz fürge ujj önfeledten futkosott a zongora ragyogó fehér billentyűsorán balról jobbra, jobbról balra, akár a patkányok a süllyedő hajóról a viharos tengerbe zuhant deszkán, minthogy nem is gyanítják, hogy e kurta deszka mindkét végén egyformán a pusztító hullámok várnak rájuk. Váratlanul, élesen revolver dördült, a rémült hölgyek sikoltozva ugráltak fel helyükről. A fiatal tisztecs- ke ölében, akit súrolt a golyó — természetesen véletlenül, hiszen csak hölgyek djesz- tésére s az urak mulattatására szólt a pisztoly —, egy kisfiú ült, a házigazda fia; a tisztecske viaszfehér arcán még látszott a csók jele, melyet a tovasuhanó halál dermesztő leheletével illesztett rá: ajka, még nedvesen az iménti bortól, alig észrevehetően remegett, de büszke, megvető mosolyba kényszerítette; ám az ölében ülő gyermek izzadt tarkójával érezte, milyen szaporán dörömbölt -az est hősének szíve, akinek az asszonyok mindenfelől csókokat dobáltak, akit a férfiak pohárköszöntőkben magasztaltak, miközben ő maga a gyermek orra előtt hadonászott kezével — melyet a legszebb hölgy fátylával kötöztek be: bizonyára a gyermek édesanyja volt az (a golyó csupán a nagyujj és mutatóujj közötti bőrdarabot horzsolta) —, és szünet nél873
