Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Rózsa Béla: Toldi feltámadása

d'olataihoz kapcsolódva, egymás hitéitől erősödve fejtegettük elgondolásainkat, s csak akkor csattant fel az indulatos „De hát nem érted!”, amikor a más — de a mienkkel nem ellentétes — törekvéseket követő írók számára kértem megértést. Nem szerettem volna, ha az általa is óhajtott művészeti közszellem s nyomában az irodalmi közfelfogás értékeket kirekesztve, öncsonkító szigorban formálódna. így irtotta ő az én helyenként túlzott jóhiszeműségemet, így próbáltam én az ő helyenként talán túlzott és sértett elfogultságát enyhíteni.

Kérdése váratlanul ért, torkomra forrasztotta a szót:

— Miért ás lettél, máért ás vagy te könyvtáros?

Éreztem, a hivatáiskenasés gyermekkori csapongásalivial erre nem válaszolhatok. Az sem lenne elegendő, ha látásom megromlásának és képzőművészeti próbálkozásaim elbizonytalanodásának történetével kezdeném. Apámra, a falusi tanítóra gondoltam, mégis másról kezdtem beszélni.

Egy eltemetett Toldi-(kötetről.

A járási könyvtár közlekedési eszköze egy kerékpár volt akkor, csak éppen láncot nem lehetett kapni az elnyűtt régi helyett. így hát a pártbizottság vagy a tanács motoros munkatársai mögé kénedzkedtem fel, ha távolabbi falvaikba kellett kijutnom. Ennek kockázata viszont a hazajutás bizonytalansága volt, hiszen ők gyakran éjszakiáiba nyúló megbeszéléséken, röpgyűléseken vettek részt. Akkor is a fcultúrház csöpögője alá húzódva vártam az alkalmi járműre. Még kollégám szíves invitálást sem mertem elfogadni, nehogy elszalasz- szam a megbeszélt találkozót, ö meg otthagyni sajnált, egyedül, sötétben, esőben. Mert mindkettőnk esze már máson járt, bizony szeszélyesen indázott közöttünk a szó.

— Miért is hoztad ,be a saját Toldidat, hogy ibebélyegezzem a könyvtári példány helyett? Nem tudod, nem írtad fel, kined adtaid? — kanyarodtam vissza a nemrég bevégzett leltározásra.

Erre következett a történet az úttörőkkel szétküldött olvasnivalóról (a könyvtári munka versenyek éveire talán emlékeznek még) és a hegyben élő idős házaspárról. Csak a néni ismerte a betűt. S mikor férje ágynak dűlt, akkor az örökös munkában már-már szavát vesztett két öregnek a Toldi lett emlékidé- zője, a mindennapi gondokban kiszikkadt képzeletük feltámasztója. Csak két- három versszakra telt egy estéből, mert minden versszak az ő életük kis darabkáját is felragyogtatta. Legénykor! virtuskodósait idézte a megrokkant ember, Toldiné cipójáról meg az a kis kóstoló jutott eszükbe, amit ők is minden télen elküldték kiházasodott fiaiknak. S a beteg férfi várta a sötétedést, várta Toldit és a saját emlékeit, saját érzelmei felszabadítását. Így is aludt el.

Az öregasszony sokáig kerülte a barátomat, amíg egyszer sírva be nem vallotta: nem értek a könyv végére, s ő bizony 'betette a Toldit a férje feje alá ,a koporsóba.

Most Vácira jirtott a hallgatás sora. Aztán falu következett, kocsmával, ahol a két-két fröccs még mindig szótlanul folyt le a torkunkon. S nem csattantunk fel többet, nem gesztikuláltunk egészen Óvárig. Búcsúzásunk néma ölelés volt.

Alig két hét múltán a Népszaihadsóghan olvashattuk Vád Mihály tároano- véUáját. Ez a cím állott felette: Toldi feltámadása. Az első bekezdés egyetlen mondat: „Megyei könyvtáros mesélte.”

Aztán miár csak egyszer találkoztunk. Törtettünk egymás felé a nagy soka- dalomban, amikor helyfoglalásra szólított bennünket az elnöki asztal csengője.

862