Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Kompolthy Zsigmond: Géczi János: Kezét reá veté, hogy lásson
Ayala és Zoltán története a legcsekélyebb írói erényeket sem képes felmutatni, elképesztő az az igénytelenség és nyegleség, amellyel Géczi kezeli az anyagot. Közhely közhely nyakára hág ebben a szövegben, mindez olyan, mint a másnapos tea. Hányszor olvastuk már, hogy a dél-amerikai diktátornak európai szeretője van, hányszor olvastunk ugyanezen férfiú szexuális perverzióiról (ezúttal arról, hogy csak közlekedési kényszerképzeteinek emlegetésekor képes erekcióra), hány olyan bizalmasról olvastunk már, mint Gregorió, a miniszter, hányszor nézegetett már a diktátor hivatalos akták helyett pornográf fényképeket! Mindezek felületesen befogadott Carpentier-rekvizítumok. Felfogható persze mindez „idézőjelesen” is, de a magam részéről semmiféle parodisztikus szándékot nem találtam a könyvben, amely egyébként is végletesen akarnok, elszomorítóén humortalan szöveg. Ugyanez érvényes Zoltán történetére. Az ötvenes években egyik éjszaka elviszik aput, hatvanegyben amnesztiával szabadul; Zoltánnak olyan furcsa, hogy a hazatérő férfi befekszik az ágyba Zoltán anyja mellé. Az intézetben értelmetlen munkát végez, van jelenléti ív és kávé, valamint meleg kőbányai. Továbbá görögországi utazás szexuális problémákkal; a kamionsofőr egyetlen éjszaka teszi magáévá Zoltánt és feleségét is. Géczi nem mulasztja el, hogy egy oldalvágással meg ne előzze a kritikusi észrevételeket. Ez a 22. fejezetben történik, amikor az írók összefoglalják, hol tartanak: „De hogyan tovább? A mi közös Ayala-Zoltánunk miféle végső ponton fordul át — s ekkor gunyorossá vált a hangja — dialektikus azonosságába-ellentétébe? Nem is szólva arról, hogy mennyire rontja a szerkezetet a János kedvéért folyton felbukkanó nyomorék.” (281. o.). Erről a gesztusról Karinthy híres képcíme jut eszembe: „Üió férfi, szándékosan elrajzolt fülekkel.” Géczi János könyve mindemellett végtelenül túldimenzionált. Rengeteget mond, de nem mond — eleget. Nem elég az öt eszelős nevű író, nem elég a többszörös Doppelgánger-történet, részletesen ír a nyakörvös gyíkok fejlődéséről, hosszan idézi Bolyai Farkas egyik drámáját, közli a szkatol szerkezeti képletét, megjeleníti Kosztolányit, Juhász Gyulát, Babitsot, Sztálint, idézi Arisztotelészt és Túri Gábort. (A szerző írásmódjára általában is jellemző, amit Dosztojevszkij ír Karmazinovról az Ördögökben: bár mindent pontosan megnevez, magyarázatainak, hasonlatainak mégis mindig a lexikonban kell utánanézni.) Valóságos nyelvhelytelenségi szöveggyűjtemény állítható össze a regényíró nyelvtani kényszerképzeteiről. Példa mondatszörnyetegekre: „Hitte, e megszilárdult szállító, forgalmazó, érintkező tevékenység s annak rendje és biztonsága érdekében a rendőrség által kifejlett (sic!) szabályozó cselekvés nemcsak arra lehet alkalmas, amire évezredek alatt használták s amiért — tudhatni, spontán — kialakult.” (32. o.). Vagy: „Egyes szavak visszhangot keltettek benne, s hogy e puha, meleg, asz- szonyi táj idegenként, de mégis befogadva vette ölére, kellemetlen ellentétbe került önmagával, bár Mona nógató, rövid kérdéseire adott válaszaiból inkább a megzavart pihenés ingerültsége hallatszott ki, mint az öntestével meghasonló lélek kétségbeesett igyekezete az egység visszaállítására.” (151. o.). Alany—állítmány egyeztetési feladat: „Nyolcadmagával jelentkezik az osztályból — csak őt vették fel.” (195. o.) Rendkívül szegény luxusüdülő: ...„luxusüdülőben az italokat azonos (!) poharakban, azonos mosollyal (!) szolgálják fel a pincérek.” (29. o.) Anatómiai rendellenesség: „pofacsontjából (!) dőlt a vér”. (138. o.) Ugyancsak orvosi eset: tánc közben „egyre szaporodó (!) lábak” (209. o.); nyilván szaporázóra gondolt. A regény vége felé az öt íróban felmerül a kérdés: ki lesz az, aki egységbe szervezi ezt az egészet? Valaki azt javasolja: ki kellene sorsolni! Az olvasó szomorúan konstatálja, hogy ez a sorsolás végül elmaradt. (Szépirodalmi, 1984) 860
