Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Kövesdi János: Hagyomány és folytonosság a magyar zeneművészetben - interjú Kedves Tamással, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának igazgatójával
voltaképpen az ellenzéki .mozgalmakkal való kapcsolatát építi — először csak spontán szimpátiából. Mikor következik be lényeges változás a huszadik századi magyar zenei életben? Huszadik századi zenei életünk szempontjából a fő fordulatot a negyvenes évek hozták. A döntő változások: a háború befejezése után fejlett intézményrendszer jött létre, a Zeneakadémián kívül még ihat olyan zenei felsőoktatási intézmény létesült, ahol tanárképzéssel foglalkoztak. Ma is működik valamennyi fakultás hat városban. (Az iskolánkban tanulók zeneiskolai tanárok lesznek.) Emellett létrejött a zeneiskolák kiterjedt hálózata. Minden jelentős településnek van önálló zeneiskolája vagy „fiókzeneiskolája”. Létrejöttek az ének-zenei általános iskolák, a zenei nevelés fontos műhelyei. Hivatásos szimfonikus zenekarok és kórusok alakultak, emellett állandóan gazdagodik az amatőrmozgalom, elsősorban a karéneklés területén. Nagy mértékben megnőtt a zenével foglalkozók száma, jelentősen megszaporodtak a kiadványok, a Zeneműkiadó háromszorosra, négyszeresre emelhette példányszámait; nagy az érdeklődés zenei kiadványok, könyvek és kották iránt. Megnövekedett a hanglemezgyártás és a hanglemezvásárlás. Nem is szólva a televízió és a rádió zenei programjairól. Ezek után talán már pontosabban megfogalmazható, hogyan is értelmezi ön a hagyományt! A tradíció fogalmát ezúttal a megszokottól eltérően értelmezem. A hagyomány szót általában a múlttal való foglalkozással szoktuk összekapcsolni. Én most azt mondanám, hogy a hagyományőrzés elsősorban a jelen önigazoló magatartása. Akkor, amikor valamit tradíciónak tekintünk a múltból, azt értékesnek tartjuk és mondjuk. Tehát azért tekintjük tradíciónak, mert becses számunkra. A jelenünk számára. Sőt, azt is meg merném kockáztatni, hogy a tradíció nemcsak a jelent akarja igazolni, hanem a jövőt is. Gondoljunk csak a családokban élő tradíciókra. Amit egy apa a gyermekeire testál cselekvési normaként, azért hagyományozza rájuk, mert értékes emberi magatartásnak tartja. A tradícióval a jelent igazoljuk, és vele próbálunk a jövőben való cselekedeteinknek elvi alapot adni. A tradíció voltaképpen szelektív tudat, melynek az a legfőbb funkciója, hogy a közösség létérdekeit mától holnapig megalapozza a múltra való hivatkozással. Minden népinél valamennyi történelmi tanulmány, a történelmi tradíciók megfogalmazásai egyaránt a jelent indokolják, a jelenben lezajló folyamatok létjogosultságát próbálják elfogadtatni, másrészt a jövő szükségleteit igazolják. Én ilyen értelmezésben használom a tradíció fogalmát. Tehát nemcsák valamiféle múltba fordulás, nemcsak a múlthoz való érzékeny érzelmi és gondolati ragaszkodás, hanem elsősorban a ma igazolása és a jövő cselekvési programjának értékítélettel való megalapozása. Ám a hagyományőrzéshez folytonosan társul a változás, a megújulás. Ez szinte természeti törvény. Hagyományőrzés nem létezik konfliktusok nélkül. Anélkül, hogy az ember ne tapasztalná: a változások elkerülhetetlenek. Nemcsak a kultúrában, nemcsak a zenei életben, hanem az egész -társadalomban is a hagyomány és változékonyság kettőssége szüntelenül jelen van. ' A változásokban, a megújulásban mi az igazi hagyományforrás? Abban a változássorban, amely a magyar zenei életben lezajlott, nem egyetlen értékalkotó személyiség hagyatéka a fontos, nem csupán Kodály vagy Bartók, vagy 842
