Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Thomka Beáta: A rövidtörténet műformája és típusai (tanulmány)
rátör megoszlás, viagy jelöletlen az elbeszélő. Fontos továbbá a személyes/személy- telen elbeszélő különbsége, illetve a személyes vagy tárgyias előadásmód kérdése is, mert a valóságfragmentum s az elbeszélő távolsága éppen ebiben az összefüggésben válik érzékelhetővé. Az elbeszélő/szereplő azonossága, vagy az, hogy egyetlen elbeszélője van-e ia történetnek vagy több, a narratív szerkezetet s nem a disz- kurzív szerkezetet (kiemelő típusban válik poétikai tényezővé. A rövidtörténet azonban mind gyakrabban nélkülözi a rekonstruálható dátószögű, többé-kevésbé szilárd elbeszélői helyzetet. Örkény sajátos módon hatálytalanítja mind a szilárd, mind az elbizonytalanodó narrátori perspektívát, amikor felteszi a kérdést: Ki írja az Egyperces novellákat? Önök, vagy én?, majd részleteket másol át könyvekből, újságokból, alapszabályokból, tankönyvekből, falaikról. Ezek a fikciós történetekkel és közvetetten az egész irodalmi hagyománnyal kiegyenlített/szembeállítoft szövegdarabok új fénybe állítják a szerzőség és az elbeszélő problémakörét. A provokatív kérdés átruházza a szerzőséget az olvasóra, illetve arra a „személytelen személyre”, aki a nem irodalmi szöveget megfogalmazta. A bűvös kör bezárul: nincs többé pontosan megvonható határ közlő, közlendő és befogadó között, csupán egy izgató jelenlét érzése, az elbeszélőnek a világban, a világnak az elbeszélésben, az olvasónak a szövegvilágban való feszült, de sosem kulmináló, inzultáló jelenléte (MÉSZÖLY), s a tudat, hogy még ha helyenként összeállna is a koherens cselekmény, vagy valamiféle dátszattörténés, azt. cselekménnyé vagy történéssé nem az oksági logika vagy a célok szervezik, hanem az elmosódó, irracionálissá váló erők, ellenőrizhetetlen automatizmusok, elvonttá, megfoghatat- lanná lett hatalmak. Erre vall az elbeszélő világélménye, víziója, alakja, szerepköre. Helyzettudatának jelei úgy íródnak bele távolságtartásába, hogy az áttekinthetetlenné lett összefüggéseket — paradox módon — a tanú szemével láttatja, vagy az érzékelő-gondolkodó lény öntudatával elutasítja. Ebből származik a külső nézőpontra emlékeztető perspektíva, mely azonban maradéktalanul sosem válik azzá. Az egyensúly megbomlik, a legszemélyesebb közlések is elidegenednek a megszólalótól, kinek belső látószögébe szüntelenül külső szögek, tudatába idegen tudatok, szövegébe idegen minták ékelődnek. A rövidtörténet jelentéstani folyamatait — a megbillent egyensúly következtében — sokkal inkább az inkoherencia, mint a koherencia, a történet időrendjétől és a vonalszerű elbeszéléstől függetlenül folyamatosság hiány, a tömörség kontra szóródás közötti ingázás jellemzi. Döntő módon befolyásolja e szemantikát, hogy a mű szellemi középpontja a szerkezeten belül vagy azon kívül található. Más szóval, lezárulnak-e a jelentéses folyamatok a szöveg, az elbeszélés diszkurzív felületének határain belül, vagy a sugalmazás narrációjának megfelelően a (befogadás tudatiérzelmi síkján teljesednek-e ki. A bevezetés és zárás között lepergő történetben érvényesülő metonímia-elv nincs befolyással arra, hogy a szerkezet egésze, mint az elején és végén nyitott szerkezetben, ne működjön metaforikusán. A rövidtörténet — korlátozott kiterjedéséből kifolyólag — rendszerint úgy alkotja meg az összefüggő külső vagy belső rajzot, hogy nem annak elemei között létesít asszociatív vagy analógiás viszonyokat, hanem a szerkezet egészéhez rendeli hozzá a társítás vagy analógia közvetítésével a szövegszerűen nem rögzített, tehát másodlagos j el entasteter je- déseket. A tényleges jelentések pedig Rácoeur szerint éppen a másodlagos jelentések. Ebből következik az, hogy, mint Todorov állítja, számunkra sosem nyílik fel o jelentés, hanem csupán egy lehetséges jelentés. A rövidtörténet típusai a vonalszerű kontra szerkezetszerű jelentéskibontás alapján 'is megoszlanak. Hasonló a konstrukciós egységelv meglétének vagy hiányának mozzanata, valamint hogy felfedi-e az elbeszélés a konstrukciós eljárásokat, vagy elrejti. Az eljárások kézzelfoghatóafcká válnak a montázs-technikájú szerkezetekben (Örkény .szöveg-kollázsai, betétes, zárójeles stb. szerkezetek), míg észrevétlenek maradnak a fantasztikus, groteszk vagy logikával ellentétben álló váltásoknál. A va- lós/irreális síkváltás nem szaggatja fel a szövegfelszínt, s nem teszi hézagossá az 836
