Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Thomka Beáta: A rövidtörténet műformája és típusai (tanulmány)

olyan rövidprózai mű, melynek ha nincs is koherens fabulája, formális kapcsolatot tart fenn a történettel. Többek között okozati elvekkel összefűzött anyag szürrealisz- tikus kiegészítése is rövidtörténetnek tekinthető. Ilyen Kafka Ein Landarzt című szövege, melynek töredékes, epizodikus és elliptikus szerkezete, fantasztikus elemei sajátos elbeszélő, tehát cselekményes formába rendezőknek. Ezzel ellentétben az exempla középkori hagyományát folytató legendáris anekdoták, a Martin Buber által közreadott hászid történetek, misztikus példázatok megszüntetik a formális kapcsolatot a fabuláival, tehát nem tekinthetők rövidtörténetnek.

Reid rövidtörténet-ka tegór iája azonban kommentárra szorul. A magyar, a német, a francia rövidtörténet nem azonosítható az angol—amerikai short storyval. Az angol nyelvű elbeszélésformától eltérően a rövidtörténet — a reprodukció ellenére is — a koherens fabula elbeszélése és a nem fabuláris elemekből képzett szüzsé között ingázik. Kapcsolata az összefüggő fabulával nem kiegyensúlyozott: több típusának nem is célja események elbeszélése. Műfaji lényegéhez tartozik továbbá a szabálytalanság, a prózai kánonoktól, így az elbeszélő jellegtől való függetlenség is, valamint a konvencionális formákkal való rendhagyó játék. Reidtől eltérően, anélkül, hogy a legendáris anekdotákat és példákat rövidtörténeteknek tekinteném, közvetlen kapcsolatot feltételezek egyes típusai és az exemplia, a parabola, valamint az anekdota között. A hászid történeteket szakrális funkciójuk, metafizikai irányultságuk elkülöníti a modern rövidtörténettől s az egyéb irodalmi prózai elbeszélő formáktól. Lehetetlen azonban megkerülnünk azt a tényt, hogy a reflexiós vagy példázatszerű rövidtörténet ugyanazon jelentéstani folyamatokat hozza működésbe, mint a héber legendák és parabolák. Kafka vagy Borges irodalmi példázatai a Zen történetekhez, a Talmud és a Biblia példáihoz, a hászid legendáikhoz hasonlóan szimbolikus nyelvi formák. Ennek az alapvető és igen általános közös jegynek az alapján következtetéseket vonhatunk le a prózai elbeszélés meghatározott típusának formai-jelentéstani sajátosságairól. A funkcionális eltérés, valamint a formacélok különbsége sem halványíthatja el, hogy mindkét esetben a sugaimazás narrációjáról van szó: a legendánál metafizikai, a parabolisztikus rövidtörténeitnél esztétikai szerepkört tölt be az utalásos, szimbolikus közlésforma. Nem minden rövidtörténet- típus sajátossága a jelkép iség. Parabolisztikus vagy metaforikus változatában eltávolodást észlelünk a fabuláris elbeszélő formák hagyományára jellemző pszichológiai és okozati motiváltságtól, az epikus karakterű ábrázolástól. Az így eluralkodó vázlatosság, jelzésszerűség és jelzésszerű működés az exemplumhoz és a legendáris anekdotához közelíti a rövidtörtónetet. A legendák alakjai egyénítetlenek, tetteik motiválatlanok, a cselekedetek ésszerűen nem interpretálhatók. E három mozzanat megerősíti a feltételezést, hogy az új elbeszélő formák archaikus műfajokkal állnak kölcsönviszonyban.

E fenntartásokkal együtt úgy tűnik, hogy Reid a rövid forma egyik alapvonását emeli ki, midőn az osztályozás nehézségeiről beszél. Tézisét igazolják a legújabb prózai folyamatok és formai-műfaji átalakulások is. A probléma történeti vonatkozásai azzal a megoszlással állnak összefüggésben, melynek következtében más-más poétikai jegyeket alakított ki az európai irodalmakban az elbeszélés, a novella és a rövidtörténet. Az eltérések nem érintik minden esetben a műfajok esztétikai funkcióját és hatásmódját, illetve nem hoznak gyökeres változásokat a kisprózái műfajok kommunikációs szerepkörébe. A műalkotások jobb megértése céljából mégis tudatosítanunk kell a fonmacélokiban, művészi eljárásokban, ábrázolásban és a szerkezet világképi jelentéseiben jelentkező árnyalódást. A rövidprózán belüli formai-műfaji elágazások feltárása nem öncélú és nem normatív tevékenység, hanem a megértés és az értelmezés egyik feltétele.

A tipológia célja Barthes elgondolása szerint bizonyos strukturáló elvek, funkcionális egységek kiválasztása, melyek által aránylag kis osztályokba sorolhatjuk az elbeszélések végtelen tömegét. Az így felfogott rendszerezés alkalmasabbnak tűnik a folklór műfajok csoportosítására — Propp és Bremond példája érteimében is —, mint az irodalmi elbeszélések „végtelen tömegének” és gazdag formakincsének osz833