Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)
AMBRUS LAJOS Eldorádó CSICSÓI: etememter hadfi — elébb fő-director, majd prodékán, végiül dékán —, ki ifjoncon, előadásaim sosem felejtkezett megemlékezni erről, Dessewffy-epis- tolt és Mészáros-románt böngészett még takarmányozás, tróigyiákullózás, gana- jozás iközbem is, messzi szülőfalujában; — most, a pörre készülve, emlékeztetőt, feljegyzést készített magának. Szobája a Széna-téri épület északi sarkában nagyalakú tér volt, falaim nemzeti classiousiainik dagerotyp-jei lógtak. Az asztal, szervezett bel efeledi kezes, magosán és lenyűgözően csupaszodott a belépő fölé. „Az UNIVERSITASON harcias elemek működnek!” — jegyezte fel a tömött mondatot, és felállott asztala mellől. Felcsíp tette Okulárját, szeme előbb a kerek, ikapomyatölk formájú vidéki poéta fejére tévedt; Csicsoi barberies módon szerette ezt a képet, majd kiíbámulit az ablakom: — lenn, lemm, a liba- ürüléikes gyepen rongy-Üiaptát (vagy mit) rugdostak az egyetemi polgárok legelvetemültebbjei, és az első etázsig hallatszottak ékes szólásé jelszavaik. ,,Brá- va-bráva!”, gondolta Csicsói nagydoctor a LUKRA TESZLEK!, a CSÍNRE MENTEM!, az OXIVAL KÜLDÖM! és más efféle topikus szépségek hallatán; — közben megsújtá őt egy apró gutácska, ahogy észrevette Gyulay (Káz- mér — de genere Kaplony — csapzott alakját, amint az nagyhangon szidalmazta Lipták Pipit, a rőtveres poétát, miért is amaz képtélien volt elsajátítani a vonal-kapus helyezlkedési szabályait. Fintorgott (quelle horreur!), felizgultan sétálni kezdett, majd a kézicsengőt himbálva Reresszegi seeretáriust kérette. Amíg a titkár úr befutott (rahamvást, lobogó sörénnyel, gyomorbajosán), azon töprengett, hogy ez az időpont minő szerencsétlen egybeesése a múlt örökös, sanda idézgetésénék és a közállapotok mai ziláltságának, s noha igyekezett felvenni a culturált reformer pózát, újra elszörnyűliködötf a dolgok kör- nyűlállásán. Hihető, nem hihető, izmosodott Csicsóihan a gondolat, egyesek akaratja e hamvas időkben (= zusammengefallene, asehigte Zeiten) nem kicsiny és nem gyenge, nem satnya és nem erőtlen — hanem: őrültséggel terhelt paké- tom, lehúzza az értelem nyereségével megáldott reális főket. Gsicsóit, ojvé, nem mulattatják már a koronás főknek és a kormányzott fejeknek egymáshoz intézett gondolatjaik; hol van már Voltaire és a páncélos Minerva, a szép Alexander, a boldog Endyrnion s a járnibus-önttő Kajdacsi, nem tudunk már görögül se, tatámul, se svékusul se — mondhatni erre kajánul: ő se igen folyvást szolló ember volt! —, bihkózgatni kell mostan, vélte Csicsói, bár publicum előtt ez nem a leg illendőbb portéka. Számtalan úrfi vajon mért oly nagy szabású tökfilkó? — mit tegyen a kilengő ifjoncokkal, mi legyen hát a STRATÉGIA MAGNA? Ócska, esős hó szent Mihály. Visszament az asztalhoz, szeme kissé elidőzött a magyarkálban feszítő poéta arcképén, aztán felhúzta a redőnyös fiókot; — sebesen, persiai sávos tollú galamb, megfogta az ELYSIUM feliratú dossziét, 794
