Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)

azt, hanem örökös romlását látja —, tegye egy szigorúan önmaga számára alkotott rend alapjává. A látást — a romlás látását — és a látvány megőrzését írja elő magának. Ez hordozza Krasznahorkai világlátásának kettős rend-természetét, hiszen itt az ellenállás, az emberi rendet teremtő feladat sátáni önrombolásra kötelez, az egyéniség lepusztítására a látószervig és a reszkető kézig, mely fogja az írószerszámot. A felszámolás kimondása után „úgy tűnik neki, a halálos ítélettől az egész telep megroggyan egy kissé, attól a naptól kezdve érezte: túlságosan gyenge ő ahhoz, hogy egymaga feltartóztassa ezt a diadalmas romlást, bárhogy kapálózik, ennek a mindent: házakat, falakat, fákat és földet, a magasból alámerülő madarat és surranó állatot, emberi testet, vágyat és reménykedést pusztító-larontó erőnek nem tud ellenállni, úgysem lenne képes, hiába próbálná megállítani ezt az emberi teremtés elleni gyalázatos támadást, ezért már idejében belátta, minden, amit tehet, hogy emlékezetével szegül szembe e baljós és alattomos bomlásnak, mert bízott abban, hogy ha már mindaz, amit itt kőműves megépített, asztalos megfabrikált, asszony megvarrt, mindaz, amit itt férfiak és nők keservesen megteremtettek, kusza, földalatti járatokban futó, titokzatos rendeltetésű nedvekké lesz is, még mindig eleven marad az ő emlékezete, egészen addig, míg szervei fel nem mondják «-a megegyezést, amelyen üzleti kapcsolatuk nyugodott«, míg csontját és húsát meg nem támadják a romlás halálos keselyűi. Eldöntötte, hogy mindent alaposan megfigyel s folyamatosan "■■dokumentál«, arra törekedve, hogy egyetlen apróságot se mulasszon el, mert rádöbbent, hogy látszólag jelentéktelen dolgokat figyelmen kívül hagyni egyenlő a beismeréssel: védtelenül állunk a szétesettség és a fölfogható rend közti híd »hullámzó háncsaiba« veszve; bármely apróságot, amely megtörtént, legyen az akár dohány- morzsák által »az asztalból kihasított terület«, vadlibák érkezési iránya, vagy akár semmitmondónak tűnő emberi mozdulatok egymásutánja, állandó figyelemmel kell követni és megaragadni, így reménykedhetünk csupán abban, hogy egy nap mi magunk is nem válunk-e beomló és örökösen épülő sátáni rend nyomtalan és elnémult foglyaivá. Nem elég azonban a puszta, lelkiismeretes emlékezet; »ez önmagában még tehetetlen, s nem volna képes megbirkózni a feladattal«, meg kell találnia azokat az eszközöket, jelek maradandó és értelmes együttesét, amelynek segítségével e folytonosan működő emlékezet hatóköre kitágítható, s fenntartható az időben. A legjobb lesz hát, gondolta, akkor ott fenn a malomiban a doktor, ha a minimálisra csökkentem azoknak az eseteknek a számát, amelyek révén én magam növelném a megfigyelés alatt tartandó dolgok mennyiségét..

E program, miközben rendkívül szilárdan meg van alapozva a doktor pszichológiájában és szociális helyzetében, miközben az elsivárosodó lélek fejlődésrajza (hiszen Estike torz szeretet-gesztusán kívül ő az egyetlen alak a regényben, akinél az önzetlen szeretet egykori működéséről tudomásunk van: éjszakákat virrasztóit a beteg Estike ágya fölött), miközben a regény kompozíciójában fontos nézőszöget képvisel az alakokra való rálátást, felüliről — Irimiás hideg és csalárd, tehát színészi, mélyen beleérző rálátásával szemben a hideg és részvétlen rálátást), még valamit tartalmaz — írói ars poeticát, de nem Krasznahorkaiét. Hommage és polémia ez az egyik legjelentősebb modern prózairánnyal, a nagy redukcióval, a megfigyelő és a megfigyelt, a leíró alany és a tárgy távolságának minimalizálásával, az alanyi stilizált önmegsemmisítése révén. Hogy ennek az iránynak minden komoly és következetes írónál milyenek lehetnek az alkotói kínjai, azt a mi kultúránkban indirekten abból a teljes fordulatból lehet megsejteni, amelyet Mészöly hajt végre a Film „végpontja” óta, s melynek valódi arányai most kezdenek kibontakozni.

A Krasznahorkai megteremtette forma szigorúan tiltja az írói ki-reflektálást. A reflexió tehát történetté, regényalakká, annak nézeteivé változik. S ez nemcsak ötlet, hanem a formakoncepció szerves része.

Amiről ez idáig nem szóltam, az a mű nagyszerű befejezése. A doktor a kórházból hazatérve hozzálát, hogy folytassa obszervációit. S ekkor csoda történik, amelyet ő sem szűnt meg betegen, kétségbeesve mindegyre várni. Megnyugtatja, elaltatja félelmét a zaklatástól, de ugyanakkor a leírást fokozatosan a nem látható

762