Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)

Végül nem dicsérhető kellőképp az írónak az a téma-ötlete, hogy Irimiást és Petrinát informátorokká teszi. Valaha, a 60-as évek magyar prózájában a bölcs vagány, a színes és fölényes rendenikívüli valamilyen, az író által is elfogadott fölényt képviselt a normális állapot okkal szemben. Irimiásék elhelyezése ebbe a rendbe minden moralizálás nélkül — noha az egész regényből sugárzó moralitás szellemében — úgy adja meg e típus valóságos dimenzióját, hogy ezenközben nem kell el- szürkítenie. Nyilvánvalóvá válik, hogy a híres vagány kötetlen alakja nem illik a mi régiónk tapasztalataihoz, és a belévetett bizalom öncsalás volt. (Típustörténetileg érdekes átmenet Czakó Gábor 1970-es pályakezdő kisregényének, A szobának hasonló alakja, Kamill, aki az utolsó oldalakon közlekedési ellenőrként jelenik meg.) Hogy a rendenkívüli itt rendfenntartó, méghozzá egy jól meghatározott értelemben, melyre kevés szó is elég (a hálózat, az „Irimiás-féle nagy, országos pókháló” persze e nagy szavakkal körülírva fellengzős tervéről elég ennyi: „Világosodik már a tompa agyad? Bárhol... rezdül... valami...”), nem mond ellent Irimiás anarchista szellemének (dührohama a városi kocsmában mindin fölrobbantásának vágyképében tetőzik, és a regény nyitva is hagyja azt a lehetőséget, hogy a hálózatot nem eredeti rendeltetésének megfelelően, hanem valami desperádó-„akcióra” használja majd fel), nem mond ellent „varázsló” voltának (Futaki látja így) vagy „költő” voltának (Petrina vélekedése), s nem mond ellent annak sem, hogy kétségbeesett, hideg és tiszta szemmel lássa be azt a világot, amely alatta terül el. Krasznahorkai ezzel az alakjával nagy kelet-európai mintákhoz kapcsolódik, elsősorban Bulat Okudzsava műveihez, de még inkább elmondható, hogy egy nagy, lappangó kelet-európai témát tárt föl. Az informátori foglalkozás persze titok, rejtély, értelme szerint bizalmas és nem nyilvános természetű, s mint ilyen, „fantasztikus”.

6. Magasabb vizionárius szinten mutatkozik meg a regény két meghatározó motívuma, a romlás és a csoda, noha mindkettő az empíriában van megalapozva. Az, hogy az időmúlás pusztít és nem növeszt, a történet bölcs mérsékletéből is adódik: gyermek nem szerepel benne Estikén kívül. A romlás másodszor szociális, harmadszor természeti, hogy úgy mondjam, meteorológiai. A beálló tél előtti állandó esőzés ideje ez, amely még a szokottnál is inkább elvágja a telepet a külvilágtól, az elmo- csarasodás, a növényi rothadás, a vigasztalan ködszürkeség évada.

A romlás nagy színhelyei: az arc, az épület (külső és belső), a természet. Az egyedül maradt százados arca, ahogy Irimiás kifele menet visszatekintve megpillantja: „A százados a halántékát masszírozza, s arcát... mintha páncél borítaná: fémesen, tompán, szürkén nyeli el a fényt, bőrébe titokzatos hatalom költözik: a feltámadt romlás, a csontok üregeiből szabadulva s azonnal betöltve a test minden zugát, mint ahogy eddig a vér tehette ezt, hogy aztán a bőr legszélső rétegéig jutva hirdethesse legyőzhetetlen erejét; egy villanásnyi idő alatt tűnik el a rózsás üdeség, megdermednek az izmok, s már visszaveri a fényt, ezüstösen megcsillan, és a finoman ívelő orr, a szelíden kiemelkedő járomcsontok, a még hajszálvékony ráncok helyett új orrot, csontot és ráncokat formázva letöröl róla minden emléket, lesöpri róla a múltat, hogy megőrizze egyetlen vonásban azt, amit majd évek múltán a föld negatívja befogadhat.”

Krasznahorkai fáradhatatlan az emberi lakhelyek pusztulásának ábrázolásában. Schmidték sivár konyhája, a szoba penészedése, rozsdásodása: minden lazul, a villany kialszik, egerek, pókok lepik el. A hivatali helyiségek rothadása. A doktor otthonának végromlása, a major végzetes állaga és a kocsma kiirtha'tatlan pókjai, melyek borzongató szimbólumai a minden emberi figyelmetlenséget, megfáradást kihasználó »tökös támadásnak, az ontológiai ostromállapotnak. García Márquez fantasztikus látomásaira emlékeztető módon behálózzák a részegen szunnyadó vendégeket is. S végül a természet rombolása és romlása, ahogy a növényzet kíméletlenül támadja, az eső alámorse és megrcggyantja a falakat, s ahogy „a fák törzsét, néha meg-megreccsenő ágait, a letapadt, rothadó gazt, s magát a »(kastélyt-« is finom, sí759