Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Fodor István: Korai történelmünk új szintézise (Magyarország története 1. 1-2. kötet)

fogalmát használták már a középkori tudós szerzők is? Ki, hol és miikor vonta kétségbe például az őszürjén, őscseremisz, ősmordvin vagy ősvotják régészeti emlékanyag etnikai azonosságának helyességét — Bartha Antalon kívül? Az az érzéseim, a szerző önmaga számára sem tisztázta még hozzávetőlegesen sem ezeket a kérdéseket. Innen ered a dolgozatának számos és súlyos ellentmondása. Nem lévén régész, láthatóan nem tudott mit kezdeni a szakirodalom ugyancsak ellentmondó módszertani ajánlásaival, nem tudta kihámozni a mérvadó vélemények lényeges pontjait.

Nem kevesebb az ellentmondás és a való helyzet félreértése—félremagyarázása „Az uráli és finnugor őshazaelméletek” c. alfejezetben sem. A bemutatott néhány elméletnél nincs feltüntetve megalkotójuk neve. Pedig például az ún. „belső-ázsiai elmélet” esetében korántsem mindegy, hogy Castrén, Molnár Erik vagy L. R. Kizla- szov elgondolását hozzuk szóba, hiszen más-más a kiindulópontjuk, módszerük és érvelési rendszerük is.8 A szerző megkísérli „egybemosni” mindezen elméleteket, ami természetesen csak azt eredményezi, hogy az olvasó többnyire olyan őshaza-elméleteket ismer meg, amilyenek a valóságban nem léteznek, s az olvasó hiába szeretne eligazodni a második félkötetben helyet kapott irodalmi útmutatóban, ott is többnyire csak sommás utalásokat talál, az elméletek valódi tartalmát csak úgy ismerheti meg, ha végigolvassa a feltüntetett szakirodalmat. (Dehát akkor miért készült a dolgozat?) Ráadásul e szákirodalmi tájékoztató félrevezető is. Ebből úgy tűnik, hogy V. N. Csernyecov és L. R. Kizlaszov azonos nézetet vallott, s ezt „Csernyecov nyomán” Veres Péter s e sorok írója népszerűsítette volna a magyar szakirodalomban. (1612.). Hogy e beállításnak a valósághoz semmi köze, azt az olvasó az őshazáról írott dolgozatom alapján könnyen ellenőrizheti.9 Emellett hiába keressük itt Hajdú Péter alapvető dolgozatát, amelyben részletesen kifejtette az őshazára vonatkozó újabb elméletét. (Acta Linguistica, 1964.)

Ugyancsak tanulságos, amit az őshaza-elméletek „tanulságaidról szóló alfejezetben ír a szerző. Világos cáfolat vagy egyetértés helyett újabb nyákatekert, bonyolult magyarázatok sorát szenvedheti itt végig az olvasó, ráadásul elavult okoskodásokkal fűszerezve. Ennek iskolapéldája az az állítás, amely szerint az Arai-vidéki újkőkori kelteminári műveltség „kapcsolatai” az észtországi átmeneti kőkori kundai kultúráig terjednének. Ezt a valótlanságot soha senki nem állította, a kundai csont- faragványokat csupán az uráli Sigir nevű tőzegtelep újkőkori hasonló faragványaival hozták kapcsolatba ezelőtt jó harminc esztendővel. Azóta viszont beigazolódott, hogy a kundai leletek több évezreddel korábbiak, s nem rokoníthatók uráli párhuzamaikkal,10 így a Kundával kapcsolatos korábbi feltevéseket már jó másfél évtizede csak tudománytörténeti érdekességként veheti számításba a finnugor őshaza kutatója. Hivatkozás hiányában rejtély marad, hogy az uráli őshaza helyét az Urál-hegység keleti oldalán sejtő kutatók közül ki állította azt a badarságot, hogy „az ugor magyarok az i. sz. 4. század közepe tájáig Nyugait-Szibériiában, a tajga közelében tartózkodtak”. (412.) Olvasmányaim alapján azt gyanítom, senki, hiszen a ma általánosnak mondható felfogás szerint őseink ekkor már rég lovasnomádok voltak, amely életmód elképzelhetetlen a tajgában vagy annak határvidékén.

Ugyancsak alaposan félrevezeti az olvasót az a kijelentés is, amely szerint a nyugat-szibériai őshaza hívei úgy vélekednének, hogy „a honfoglalók körében elterjedt halotti szemfedő”, illetve álarc még a nyugat-szibériai őshazában, az ősugorok körében alakult ki”. (404.) A valóság ezzel szemben az, hogy a honfoglalóink sírjaiban megfigyelt ezüst (és egy esetben arany) halotti szemfedő VI—IX. századi Urál-vidéki párhuzamait senki nem használta fel az i. e. IV. évezred uráli őshaza helyének érveként. E jelenséget honfoglalóinknál elsőként helyesen értelmező Dienes István megfogalmazása ugyan nem zárta ki (dolgozata címe pedig még sugallta is), hogy e halottas szokás még az együttélés korában alakulhatott ki az ugor nyelvcsalád népednél,11 az általam összegezett későbbi kutatások fényében ez a feltevés nem adatolható, hiszen a VI. századnál korábban nem akadunk nyomára e szokásnak az Urál-vidéken.12 Az bizonyos csupán, hogy őseink szemfedői is erről a területről eredeztethetek, akik a VI—VII. századig bizonyára a Volga és Ural közti területen

746