Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Dalos Margit: Provincia (elbeszélés)

lőtt mediterrános nyárban égett a fennsík, de mihelyt a víz befagyott, átütött bonén a kedrttaisága, s ilyenkor a fenyőerdők felé vertbe az útját, s a gomolygó ködőikben fakó sugarakat látott, s már akkor átélte azt, amit valamivel később te, Caspar David Friedrich képei előtt. Már tudta, hogy mit jielemt a kereszt (nem az, amelyik minden város határában ott áll a dombon, s valódi testtel latrunculusok függenek rajta, feketére lepve a legyektől, hanem a láthatatlan, a megnevezéstől, vagy rágondolástól valódivá váló. Melyért évezredeken át különös öröm lesz meghalni, s éppolyan különös öröm ellene fordulni.)

S a Telemarni vagy Buxtehude daliám meghitt semlegességén úszva hagytad, hogy elöntsön a pannóniiai fény, vagy a kelta homály. Hol az együk, hol a másik, s 'egyszerre mind a kettő.

S Vallaunius, Dagorix fia, a XV. Apollinaris Légió katonája a torony falépcsőjének alsó fokán ül, és hallgatja a két társát, amint a toronytetőn állva az Ostia-játékot játsszák. Már reggel tudta, hogy erre majd sor kerül, mint minden szilkrázóan fényes napon, araikor azonban a látóhatár szegélyén mégis leng egy kis puha pára. Egy kis puha keret, amely a képzelettel tágítható, formázható. Sokadszor játsszák már ezt, s az idők végezetéiig sem unnának bele; piros hajó jön a vizen, arannyal díszítve, orrában a faragott istennő két karját kitárja, smaragdos fénnyel csillog a szeme, a haja a tarkóján görögös kontybán {ezt a hajviseletet már akikor is így tartották számon?), de a ruháján római redőket faragott a szobrász. (Ó, tudja is két katona, milyenek a római re- dők! Bár egy mai baka is tudja, hogy milyen egy répa-nadrág. Amit mi stílusnak hiszünk, lehet, ihogy divat volt?!)

Melyik istennő ez? Nem, nem istennő, ma istenes hajó jön. Egy sókevezős, kopott, de nagy, méltóságos hajón Sdvanus érkezik a nyüzsgő kikötőbe. Az evezősök arcán már a verejték fénye is látszik, mint a megszokott medrében a patak, úgy csorog az izzadtság, míg egy vízgyűjtőre nem talál; a kulcscsont gödrére, vagy még -előbb a félig nyitott szájra. Sós vizet hozó patakok..

— Ez érvénytelen. Ost iáiban Silvanust nem ismerik. Silvanus-os hajó nincs. És kezdődik élőiről, századszor, ezerszer. így tanulják Ostiát, mert egyik sem járt ott, mindketten a Provinciában születtek, de a játékot első kéziből örökölték két öreg római katonától.

A lépcső alsó fokán ülő má-r-már hiszi is, amit fönn mondanák, innen lentről is érezni a párát, s az algák, hüllők, halaik világában mért ne úszhatna egyszer egy igazi hajó istennővel, -hadvezérrel, aranyozott domborulatokkal. Miért mindig csak a kis la1 trócskáikat várják, ahogy a csónak orrában állva a hosszú bottal -hajtják magúkat: csempészek, szökevények, üldözött rabok, s néha egy- egy ihatársértő kíváncsi barbár. -Ezt a szót biztos nem szerette. Félt tőle. Mintha a barbár szóban az ő fakó vörös haja, s kék szeme is benne lett volna. S még sok más egyéb is, de erről a sok másról csak ő tudhatott, ez fényes szemű s fekete haj'ú társai előtt rejtve maradt. Hosszú ideig azt -hihette, hogy csak félelemből rejtezkedilk, aztán rájött, hogy ez nemcsak gyávaság, hanem valamiféle zsugoriság; rátarti és szép zsugoriság. Ezek még az ő isteneit s -gondolatait is el Ostia-játékoznák — csupa -barátságból — vagy kockajátékon elkótyavetyélnék.

Ügy mondják azt, hogy Ostia, hogy mindhárman hallják a kikötő köveihez lágyan verődő hajó enyhe reccsenéseit, olyan ez, mint egy belső sóhaj, mint az -alsó szemhéjhoz verődő pillák simuló neszezése, vagy a napsugarak hangja, amikor a meglazított tunika résén utat találnák egy tenyérnyi bőrhöz a

677