Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Endrődi Szabó Ernő: Az elrabolt idő nyomában (Egyed Péter: Előzés hajtűkanyarban)
Elvették?! Egyremegy. De nem az önmaga totalitásává — időtlenségévé — változott időről van itt szó, nem arról az irodalmi időről, amely a stilizált világ- és valóságképben gondolkodó szerzők, regények (Giono, Márai, olykor-másszor Faulkner) sajátja. Ellenben arról, ami az emberléptékű élet, az emberi lét tulajdonsága. Ez a2 idő, a lét mindennapi alapja hiányzik. Gondoljuk meg: ha az ember szeretőt, nyelvet, hazát, szabadságot veszít, hiányuk, ha mégoly sajgó is, őrzi valóságukat. Épp azért hiány. De ha valaki(k) az időt veszíti(k) el és nem mint magányos cellá(k) foglya(i), hanem mint a szabadban járó-kelő, mindennapi dolga(ikat) végző emberiek), akkor a legtöbbet, a (létíilozófiai értelemben vett) mindent veszti(k) el, mert az idő mint totális létfcategória magában foglalja a haza, a szerető, az anyanyelv tényszerűségeit. S nélkülük a szabadság is csak látszat. Az eltűnő idő személyiségünket viszi magával (amely elsősorban mégiscsak történelmi); tulajdonságok nélküli szürke lárva marad helyében. (Kafka, Musil.) Az időből — s az emberből kivont idő! Végletesen abszurd! Ezt az iszonyatot fogja be Egyed regénye. Ám, mint tudjuk, a valóság messze meghaladja a regényírók fantáziáját. A recept sátá- nian egyszerű: hagyd meg házát, jószágát, semmit ne végy el tőle, csak az időt. Hatásosabb tömegpusztító fegyvert a legtudósafob elme sem képes fölfedezni. A regény — a szövegrészek — „cselekményszövése” ennek ábrázolását célozza. Túl a cím általános vészhelyzetet jelző szimbolizmusán — hisz hajtűkanyarban előzni csak pusztulást jelenthet — ezt a nincs-időt élik-hordozzák — főként az egy bizo- nyítássor elméleti tételének is fölfogható ,,A’, regényrész — szereplői. Egyed mesterien ellenpontoz: az eltűnt, namlétező „nagy” időt, a partikuláris időkkel, a cselekvések külső vagy a karakterek belső idejével szembesíti. D. kapitány estétől hajnalig gyalogol az erdőn át szülőfaluja felé; apja karaktere őriz valamit az ősöregek típusos időtlenségéből (A próba). A Proustétól eltérő értelemben „eltűnt idő nyomában” járnak-kelnek ezek a figurák, de nem az az elveszített „én”-t föllelni vágyó tudatossággal, inkább csak valami sejtelemszerű, ösztönös reflex parancsára. .. édes fiam ón még hallok egy-két szót. De az ősök neked már semmit sem mondanak” — szól apja D. kapitányhoz az „A” regényrészt indító elbeszélésben (A próba). Változó helyszínekkel ugyanez ismétlődik a továbbiakban is: „a jövő egy pillanatra behatol a jelenbe, szétfeszíti, de a tudat kétségbeesetten visszaretten idejének lehetséges elvesztésétől” (Lena). Mi jobb: tudomásul nem venni a nyilvánvaló pusztulást, vagy mindent egy lapra téve előzésre vállalkozni a hajtűkanyarban?! Esély alig. De a lehetőség! A túlélés lehetősége, önámítás? A történelemnek vannak vagy nincsenek kész válaszai? Egy biztos: a cselekvés energiaforrás lehet. A szereplők azonban nem csak az időből, a helyszínekből is kiszorulnak. Ezt idézi Adorjány ezredes és D. kapitány beszélgetése is: „Talán felfigyelt arra, hogy az utóbbi években minden tisztünk elment, családostul, ebből a városból.” S mert maga is menni készül, a helyzet kívánta iróniával: ......bár nem nagyon látom be k ötelesség és preferenciális garnizon viszonyát.” S meghagyja még: „a közlegények számára nincs eltávozás.” A nincsidőt Egyed az — olykor egyetlen cselekvéssoron belüli — konkrét időpontok egymás elleni, olykor kínosan pontos adatszerű kijátszásával is kifejezésre juttatja. Március 21-re március 19 következik, egy augusztusi március 20-án jelenik meg Pewsner, D. kapitány régi barátja, akivel egy — az egész ; „A” komponens folyamán idézett — valamikori (talán nem is volt?) veszélyes esemény hatására testvériséget fogadtak. (Ismét a szimbolizmus: „ha csak a barátom volnál, ki tudja, már hol lennél” — mondja Pewsner D.-nek.) Majd ismét március 21 és más — régi? új? eljövendő? — napok. A dátumok szimbolikája. A szimbolizmust és a stilizálást segíti a vándormotívumok szerepeltetése (a gyíkok Lena szobájában, a pirosszeműek a folyóparton és az erdőben, a poharak, a hajó stb.), amelyek a különálló szövegrészekben, az „A” és „B” regényrészekben egyaránt fölbukkannak. Mindez valósággal megköveteli Egyed eredendő írói hajlamának-képességénak kiélését: a narráció pontosságát. Valósággal tobzódik a kínosan precizírozott részleírásokban, s ez olykor elnehezíti szövegét. Kárpótol azonban bennünket a stílus, a modern prózában oly ritka metaforikus kifejezésmód. S eme erényei feledtetik velünk a 654
