Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Csengey Dénes: Egy szerepkereső kalandozása (Szilágyi Ákos: Nem vagyok kritikus!)

tál is válogatnom kell. Tudom követni Szilágyit, amikor az úgynevezett történelemszünet lehetőségét elvben tagadja, csak azt engedve meg, hogy lehetnek korszakok, csoportok, nemzedékek, magatartásmódok, amelyek nem tudnak hozzáférni saját történelmükhöz, nem találják a bejáratát, és ezért nem tudnak benne megtörténni. Tudom követni abban az extravaganciákban fel-felcsapó meggyőződésében, hogy látszat-közéletben minden valóságos esemény egyben botrány is, és hogy az új nemzedéki, irányzati igénybejelentések néha tudatosan vállalniuk kell botrányos mivoltukat. Tudom követni abban, hogy nem óhajt legelésző szent teheneket kerülgetni, és önmagában nem tartom megkövetendőnek Weöres-pamfletjét (legföljebb furcsállom egy olyan irodalmi életben, ahol sakkal inkább puskavégre való célpontok is bőven találhatók a napsütötte tisztásokon), de nem tudom követni abban, hogy egy, a világhoz és a társadalomhoz fűződő igen határozott — noha az övétől lényeileg különböző — gondolkodói viszonyt és költői magatartást esztétikai minőség létrehozására elvileg alkalmatlannak mond, s nem történetfilozófiai, hanem poétikai szinten nyilvánít létezhetett ennek egy kétségkívül létező nagy életművet. Még ide tartozóan: a pamflet fedezetéül megírt és gesztus voltában már méltatott kismonográfiában tudom követni a polgári individuum meghaladására képtelennek nyilvánított költőről mondottakat (noha ezzel a fejtegetéssel egy pillanatra tényleg helyet foglal abban a rögtönzésszerűen Révai nevével jelzett kontextusban, amelytől ebben a futólagos elemzésben magam is igyekeztem őt távoltartani, mert távol is érzékelem tőle), de nem tudom, hogyan szembesíthető ez a tézis azzal az „új próza” kapcsán tett kijelentéssel, mely szerint Szilágyi a polgári individuum felbukkanásától várja a magyar irodalom arculatának mesz- sze jövőkig ható átalakulását. Nem osztom nézeteit, de tudom követni, amikor azt mondja, hogy történelmileg létrejött értékminőségek nem foglalhatnak el másfajta helyzetet az új irodalmi kontextusban, csak a fciveszésre ítélt bölényfajták védekező húzó gondolatmenetben, fejlődésrajzban Sütő András és Cs. Szabó László, Dobos ba véletlenül a magyar irodalom utóbbi két-háromszáz éve fölött töretlen ívben elhúzó gondolatmenetben, fejlődésirajzban Sütő András és Cs. Szabó László, Dobos László, Szilágyi István és Sinkó Ervin, Kányádi Sándor, Határ Győző, Tőzsér Árpád, Cselónyi László, Tolnai Ottó és mások életműve, hogyan zuhant ki Szilágyi látóköréből a határon túli magyar irodalom egésze, s hogyan tudta magában fenntartani azt a hiedelmet, hogy ezek nélkül teljes fejlődésrajzot adhat. Tudom követni — noha nem fellelkesülten — a szocialista realizmus ingatag kultúrpolitikai fogalmáról folyt viták hosszadalmas ismertetését, de nem tudom, hogyan és miért óhajtja, hogy „valóban esztétikai fogalomként hozzuk létre” a terminológiát, „egy kialakítandó konszenzust véve célba elméleti erőfeszítéseinkkel” (185. o.), mert sem a fogalom valódi esztétikai tartalmáról, sem a létrehívás műveletéről nem árul el semmit. De ezek sajnos csak példák, vitát érdemlő mozzanatok jelzései.

S egy utolsó szó. Nagyon is tudom követni Szilágyi Ákost az általa világosan előadott autonómiatörekvésekben, állam és társadalom szétválasztásának igényében, az állam társadalmasításának célképzetében, de nem tudom követni akkor, amikor magatartásával s inéha retorikájával azt sejteti, hogy mindezek beteljesült törekvések, s a szellem stratégiáját (sőt, minden esetben stragiáit) a beteljesülésükkel beállott helyzethez kell szabni. Mert ezekben az azelőtti állapotokban — vehette észre maga is — csak a folytonos distancírozás műveletei segítségével lehetséges a számára, hogy az állami ideológiai tömbjétől különállóként és függetlenként jelenítse meg a saját álláspontját, és háríthatja el azt az előítéletet, mely szerint neki a „bárha csak részlegesen) vállalt „ítéletvégrehajtói” szereppel adódott plusz szabadság teszi lehetővé, hogy többet és élesebben fogalmazhasson meg az esedékes kritikai észrevételekből másoknál, amit én személy szerint nem hiszek. Szilágyi kétségtelenül elvégzi az önmegkülönböztetés ezen műveleteit, és ezen kívül azt is tudja, hogy ezek az egyszeri érvényű mozdulatok csak a szellemi élet, az irodalom és az irodalmi közélet megvalósult autonómiájában válnak csak majd véglegesen szükségtelenné.

Ezekkel ajánlom olvasásra az utóbbi évek legszínvonalasabb tanulmánykötetét.

651