Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Kiss Ferenc: A homo aestheticus és a korfeladatok (tanulmány)

Tinta írásai s az újságíró Kosztolányi sok-sok cikke a mindennapok emberi megnyilatkozásairól szól, a spontánul eléje bukkanó esetekről, a privát életzugok furcsaságairól, a viselkedés, a közérzet önkéntelen jeleiről. S ahogy a Tintában a háború, úgy jelennek meg későbbi írásaiban az adott időszak nagy kor-gondjai: az elszegényedés, a hajsza, a kiszolgáltatottság, a kultúra, az irodalom leromlásának sok tünete. Ezért könnyű is volna publicisztikájából olyan tematikát és állásfoglalás-példatárat összeróni, mely a polgári radikálisok témáival és szellemével mutatna szoros és többé-kevésbé folyamatos érintkezést. Ahogy a vidéki kedély mámoraiban felismeri a romlás baktériumait, a házmesterek úrhatnámságában a hatalomvágy kórtünetét; ahogy a koedukáció értelméről, a nemzeti türelmetlenség ártal- masságáról tűnődik, az nagyon is beleillett a Bácskai Hírlap és a Budapesti Napló profiljába. Szembe ezekkel az eszmékkel később sem kerül, de intézményeiktől elszakad. Bizonyos, hogy 1919 után otthonosabban érezte volna magát egy olyan konzervatív szellemi szövetségben, amilyen Angliában, Franciaországiban időnként létrejött. A Napkelethez azonban nem ment, bár Tormay Cecil igen szépen hívta. Óvakodott attól, hogy a demokratikus humanizmuson iskolázott érzékenységét valamely mozgalom, párt vagy intézmény érdekeinek rendelje alá, s hogy a nagypolitika vitáiban közvetlenül részt vegyen. Ebben az értelemben valóban apolitikus. Ami a társadalommal és az emberrel történt általában, a politikán inneni és túli régiókban érte tetten, az ember mindennapi megnyilatkozásaiban, s nem azért, mert elvei így kívánták, hanem mert ebben a régióban váltak számára beszédesekké a jelenségek. Az evés és ivás mohóságát látva, azon tűnődve, a háború ember-ief okozó szerepéről, a békében lehetséges önmegvalósítás arányosságáról, tartalmasságáról eredetibb és mélyebb felismerésekhez jut, mintha egy eltökélt pacifizmus jegyében érvelne. Ez az apolitikusság tette számára lehetővé, hogy minden argumentuma váratlan élményként, véletlen esemény eleven hullámverésében előttünk szülessen meg, mondhatnák: előttünk történjen meg. Így létezik a politikum is, mely Kosztolányi írásaiban formát ölt: az élet, az ember látványának részeként.

S ez nem azt jelenti, hogy az ábrázolt, kifejezett világot egyfajta botanikus szenvedély alkotja olyanra, amilyen. Estiről ugyan azt állítja az író, hogy mivel mindent és mindenkit megértett, egyformán tudott gyönyörködni minden rút és szép, minden nemes és nemtelen megnyilatkozásban. El lehetne hárítani ezt a példát, hiszen tudjuk, hogy Esti, ha százszor alteregója is Kosztolányinak, mégiscsak Esti, s szavait nem lehet szó szerint Kosztolányinak tulajdonítanunk. Igen tanulságos, hogy aki terhelő adatokat gyűjt Kosztolányiról, inkább Esti kijelentéseire figyel, mint tetteire. Pedig együtt vonzóbb a kép, de úgy sem egészen azonos Kosztolányival. A mű növényszerű viselkedésének eszméje, a jó és rossz iránti közöny verziója mégsem hárítható el legyintéssel. Sűrűn felbukkannak ilyen értelmű metaforák Kosztolányinál ott is, ahol saját nevében beszél, s a hozzá közel álló figurák érvelésében is. „Vagy mi a véleménye a virágnak a szenátus újabb határozatáról — kérdezi Seneoa —, a cirkuszi vörös vagy fehér pártról?”

A vörös és fehér nem a jó és rossz ikerszavai, arról tehát szó sincs, hogy a mindent ámuló figyelemmel fürkésző, s a megjelenítésben gyönyörködő író közönyös lenne jó és rossz iránt, de arról igen, s ezt a metafora pontosan tükrözi, hogy a művet nem politikai érdek hívja életre, és a hatása sem merőben politikai. Kifejezi tehát a szolgálat elvétől való idegenségét, a politika s az intézmények emberboldogító szerepének tagadását, s kifejeződik benne a mű spontán szülamlésének ábrándja és szervességének igénye is.

Ez a növényi természetű mű-eszmény s a létjogát hangsúlyozó argumentáció hívta ki a legtöbb ellenérvet. Értelmezésében sűrűn szokás Babitsra hivatkozni, aki a maga morális alapzatú, állásfoglalásra, küzdelemre kényszerítő jelleme ellentéteként Kosztolányit a százlelkű pártatlanság, a szépben, rútban egyaránt gyönyörködni képes elfogulatlanság költőjeként jellemzi. Aki az élet egész tenyészetén borzong- va ámul, s ábrázol jót, rosszat önmagáért a szemléletért s hogy szemlélhető legyen. Magával rokonnak Babits Dantét, Kosztolányi „választott istenének” Shakespeare-t állítva.

643