Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Kiss Ferenc: A homo aestheticus és a korfeladatok (tanulmány)

Tinta írásai s az újságíró Kosztolányi sok-sok cikke a mindennapok emberi meg­nyilatkozásairól szól, a spontánul eléje bukkanó esetekről, a privát életzugok fur­csaságairól, a viselkedés, a közérzet önkéntelen jeleiről. S ahogy a Tintában a há­ború, úgy jelennek meg későbbi írásaiban az adott időszak nagy kor-gondjai: az elszegényedés, a hajsza, a kiszolgáltatottság, a kultúra, az irodalom leromlásának sok tünete. Ezért könnyű is volna publicisztikájából olyan tematikát és állásfogla­lás-példatárat összeróni, mely a polgári radikálisok témáival és szellemével mutat­na szoros és többé-kevésbé folyamatos érintkezést. Ahogy a vidéki kedély mámorai­ban felismeri a romlás baktériumait, a házmesterek úrhatnámságában a hatalom­vágy kórtünetét; ahogy a koedukáció értelméről, a nemzeti türelmetlenség ártal- masságáról tűnődik, az nagyon is beleillett a Bácskai Hírlap és a Budapesti Napló profiljába. Szembe ezekkel az eszmékkel később sem kerül, de intézményeiktől el­szakad. Bizonyos, hogy 1919 után otthonosabban érezte volna magát egy olyan kon­zervatív szellemi szövetségben, amilyen Angliában, Franciaországiban időnként lét­rejött. A Napkelethez azonban nem ment, bár Tormay Cecil igen szépen hívta. Óva­kodott attól, hogy a demokratikus humanizmuson iskolázott érzékenységét valamely mozgalom, párt vagy intézmény érdekeinek rendelje alá, s hogy a nagypolitika vi­táiban közvetlenül részt vegyen. Ebben az értelemben valóban apolitikus. Ami a társadalommal és az emberrel történt általában, a politikán inneni és túli régiók­ban érte tetten, az ember mindennapi megnyilatkozásaiban, s nem azért, mert elvei így kívánták, hanem mert ebben a régióban váltak számára beszédesekké a jelensé­gek. Az evés és ivás mohóságát látva, azon tűnődve, a háború ember-ief okozó szere­péről, a békében lehetséges önmegvalósítás arányosságáról, tartalmasságáról erede­tibb és mélyebb felismerésekhez jut, mintha egy eltökélt pacifizmus jegyében ér­velne. Ez az apolitikusság tette számára lehetővé, hogy minden argumentuma vá­ratlan élményként, véletlen esemény eleven hullámverésében előttünk szülessen meg, mondhatnák: előttünk történjen meg. Így létezik a politikum is, mely Kosz­tolányi írásaiban formát ölt: az élet, az ember látványának részeként. S ez nem azt jelenti, hogy az ábrázolt, kifejezett világot egyfajta botanikus szenvedély alkotja olyanra, amilyen. Estiről ugyan azt állítja az író, hogy mivel mindent és mindenkit megértett, egyformán tudott gyönyörködni minden rút és szép, minden nemes és nemtelen megnyilatkozásban. El lehetne hárítani ezt a pél­dát, hiszen tudjuk, hogy Esti, ha százszor alteregója is Kosztolányinak, mégiscsak Esti, s szavait nem lehet szó szerint Kosztolányinak tulajdonítanunk. Igen tanul­ságos, hogy aki terhelő adatokat gyűjt Kosztolányiról, inkább Esti kijelentéseire fi­gyel, mint tetteire. Pedig együtt vonzóbb a kép, de úgy sem egészen azonos Kosz­tolányival. A mű növényszerű viselkedésének eszméje, a jó és rossz iránti közöny verziója mégsem hárítható el legyintéssel. Sűrűn felbukkannak ilyen értelmű meta­forák Kosztolányinál ott is, ahol saját nevében beszél, s a hozzá közel álló figu­rák érvelésében is. „Vagy mi a véleménye a virágnak a szenátus újabb határoza­táról — kérdezi Seneoa —, a cirkuszi vörös vagy fehér pártról?” A vörös és fehér nem a jó és rossz ikerszavai, arról tehát szó sincs, hogy a mindent ámuló figyelemmel fürkésző, s a megjelenítésben gyönyörködő író közö­nyös lenne jó és rossz iránt, de arról igen, s ezt a metafora pontosan tükrözi, hogy a művet nem politikai érdek hívja életre, és a hatása sem merőben politikai. Kifejezi tehát a szolgálat elvétől való idegenségét, a politika s az intézmények emberboldo­gító szerepének tagadását, s kifejeződik benne a mű spontán szülamlésének áb­rándja és szervességének igénye is. Ez a növényi természetű mű-eszmény s a létjogát hangsúlyozó argumentáció hívta ki a legtöbb ellenérvet. Értelmezésében sűrűn szokás Babitsra hivatkozni, aki a maga morális alapzatú, állásfoglalásra, küzdelemre kényszerítő jelleme ellentéte­ként Kosztolányit a százlelkű pártatlanság, a szépben, rútban egyaránt gyönyörköd­ni képes elfogulatlanság költőjeként jellemzi. Aki az élet egész tenyészetén borzong- va ámul, s ábrázol jót, rosszat önmagáért a szemléletért s hogy szemlélhető legyen. Magával rokonnak Babits Dantét, Kosztolányi „választott istenének” Shakespeare-t állítva. 643

Next

/
Thumbnails
Contents