Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Király Péter: Barokk zene régi hangszerekkel - Párhuzamos beszélgetés Jaap Schröderrel és Székely Andrással
kosok. így ezeket alakították át elsősorban. Ha egy valóban eredeti állapotban lévő barokk hegedűt akarunk találni, úgy másod-harmadrangú hangszert kell keresnünk. Mivel ezek nem szóltak elég jól, így az emberek sem törődtek velük, hogy megváltoztassák őket. Kivételes, hogy egy valóban elsőrangú hangszert találjunk eredeti állapotban. Mi a helyzet a vonóval? J. S.: A vonó is megváltozott. A barokk vonó nagyon rugalmas volt. Fel-le ugrált, el akarta hagyni a húrt. Persze ennek így kellett lennie, hisz a barokk zene rövid motívumokból állt. Ezzel a vonóval nagyon tisztán, finoman lehetett artikulálni. Minden egyes hang különválasztható volt. A klasszikus, majd a romantikus zene azonban egyre hosszabb melódiákból állt, s így érthető, hogy újfajta vonóra volt szükség. A stílus ezt igényelte. Ilyen a Tour- te-feltalálta vonó. Ez ideális a költött játékra. Olyan, mintha a húrhoz ragasztották volna. Csodálatos legatót lehet játszani vele. Ebből, amit eddig elmondtak, az derül ki, hogy a zene különböző stíluskorszakaihoz más-más hangszer illik, ön és együttesei követik ezt a történeti tendenciát? J. S.: Igen. Minden korszaknak megvannak a saját eszközei, s nekünk olyan közel kell ezekhez jutnunk, amennyire csak lehetséges. Szerencsére vannak különféle vonóink. Azért is, mert könnyebb különböző vonókat szerezni, mint különböző hegedűket. Schuberíhez és Beethovenhez lényegében a modem vonót használjuk. Rájöttünk, hogy hozzájuk a korai modem vonó az ideális. Mozarthoz egy átmeneti vonót szeretek, ami már nem barakk, de még nem is Tourte. A korábbi zenéhez a barokk vonót használom. Mindez oly logikus. Erre a következtetésre juthatunk anélkül, hogy kipróbálnánk. Ami a hegedűt illeti ez nem olyan egyszerű. Azzal dolgozunk, amink van. Nincs annyi hegedű, mint vonó. Volt egykor egy csodálatos Stainer hegedűm, amit sajnos elloptak. Ideális volt mindenféle barokk» zenéhez. Olyan csodálatosan jó volt, hogy még Mozartot és korai Beethovent is játszhattam vele. Az átlag barokk hegedű azonban nem alkalmas a klasszikus repertoárhoz, mert a 18. században teljesen megváltoztak a hangról alkotott elképzelések. A Stainer hangja nyitott, ezüstös, éneklő volt. A készítők azonban egy bizonyos pillanatban megváltoztatták a készítésmódot. A későbbi mesterek a eremonai stílusra váltottak át, ami sakkal sötétebb, bársonyos hangot eredményezett. Ez a Stradivari—Guameri típusú hang. Érdekes, hogy abban a pillanatban, amikor ezeket készítették, ezt még nem fogadták el mindenütt. Számadások maradtak ránk — ha jól emlékszem — Angliából, amelyekből azt látjuk, hogy a Stainer hegedűt a 18. század közepén többre értékelték, mint a Stradivarit. A század második felére azonban ez megváltozott. A sötétebb, bársonyos hangzás lett a népszerűbb. Beethovenhez például ilyen szükséges. Jelen pillanatban barokk hegedűként egy kiváló holland, 17. századi amsterda- mi hangszerem van. Nagyon jó, örülök is neki, habár azért nem Stainer. A klasszikus zenéhez, a kvartettezéshez, szonátákhoz olasz hangszert használok. Goffredus Cappa készítette. Ez határozottan sötétebb hangú, mint a holland. A vonósnégyesben négy iilyenfélén játszunk. Ezekkel a hangszerekkel érdekes megfigyelésre jutottunk. Játszottunk velük néhány korai Schubert kvartettet. Nagyon jól szóltak. Ekkor átjátszottunk egy pár késeit is, s rájöttünk, hogy nem lehet ezt ugyanúgy megszólaltatni. Mit kellett megváltoztatni? A hangszert lényegében nem. De modern vonóval kellett játszanunk és magas hangolással. Fel kellett emelnünk a hangolást kb. 440 Hz-re. Mert a Halál és a lányka, valamint a Rosamunda kvartettekben olyan erőszakosság van, ami nem létezett a koraiakban. 633
